Minden emberbe azonnal szerelmes, a lányokba különösképp, a többi kutyával barátságos, úgy kétpercnyi játszás idejére, azután nem igazán érdeklik tovább. Ha örömkitörése van, megszállott tekintettel, fejére tapadt füllel rohan fénysebességgel, esetleg kapar, elégedetlen, puffogó hangokat hallatva, mintha a gödör valami különösen otromba sértést mondott volna neki. Kizárólag álmában ugat, esetleg falun, amennyiben lovat vagy traktort lát. Amikor élvezi a gyömöszölést-vakargatást, nyöszörög, majd egy hirtelen mozdulattal tekeredik egyet, és széles vigyorral feltárja a pocakját a simogatásnak, a hétköznapokban is többet látjuk a hasát, mint a hátát, ugyanis égnek álló lábakkal szeret aludni.
Kiskacsa alakú fehér folt van a mellkasán, négy lábáról fokozatosan fogy el a fehér szőrzokni, a bal elsőn még bokazokni, aztán titokzokni, a bal hátsóra meg már alig jutott valami. Bár van benne labrador vér, olyan víziszonyos, hogy átugrálja a pocsolyákat, és ha nagyon esik az eső, megesik, hogy visszafordul a sétából, a labdát meg konkrétan észre sem veszi, nemhogy visszahozná. Labradorsága főként ételfüggőségében nyilvánul meg, ebben nagyban hasonlít gazdáira. Egyébként is épp olyan, mint mi: formás, de azért kicsit dundi, szívesen aktívkodik, de azért a nonstop lustálkodást sem veti meg, és egészen kevés dolog van, ami igazán felzaklatja – például a sünök és a menyétek.
Ez a fekete labi-pittbull megamix az utcán, majd az edelényi gyepmesteri telepen kezdte az életét, ahonnan az Eszkuláp Állatvédő Egyesület mentette ki, éppen altatás elől. Egy rövid ideig egy autista kisfiú kutyusa volt, ám végül visszakerült az egyesülethez, és egy rákosligeti panzióban élt jollyjokerként: ő volt az a nyugigombóc, aki mellé bármilyen új kutyát be lehetett társítani összeveszés veszélye nélkül. Ekkor még az Ivó névre hallgatott, így kerestek neki gazdit majd’ két évig, ám mivel örökbefogadási esélyeit két tényező is csökkentette – egyrészt fekete, másrészt bull mix –, sokáig csak rendszeres sétáltatója rajongott érte, gazdijelölt nem.
Hozzánk úgy került, hogy miután több mint egy évig hangosan felnyüszítettem minden egyes kutya láttán, beláttam, hogy itt az ideje örökbe fogadni egy ebet. Az állatvédő egyesületek és menhelyek honlapjainak böngészése teljesen reménytelennek tűnt: képen minden kutya egyformán imádni való. Így megkerestem egy ismerősömet, aki több menhellyel kapcsolatban volt, hátha tud valami tippet. Mivel tudtam, hogy a fekete kutyákat valami furcsa babona miatt nem nagyon viszik, mindenképp feketét akartam, rövid szőrűt, középtermetűt, karcsút. Az említett ismerősnek rögtön volt tippje, mondván, ő ismer egy szuper kutyust, aki középtermetű, rövid szőrű és fekete ugyan, de karcsúnak a legjobb indulattal sem nevezhető. És küldött egy videót. Alighanem már ott eldőlt minden.
Átküldtem a videót a páromnak, és talán két nap sem kellett hozzá, már úton voltunk a panzióba megismerni.
Egy dolgot már az ismerkedésre készülve eldöntöttünk: egy ilyen kölykös viselkedésű, vidám, ugribugri kutya nem maradhat Ivó, ez a komoly férfinév sehogy sem passzol hozzá. A név fontos – és az örökbefogadás sorsát is ez döntötte el végül. A találkozó ugyanis remek volt, öt perce ismertük egymást, amikor a párom ölébe kucorodott, és a hazafelé tartó vonatra várva, bár nem mertük egyértelműen kimondani, hogy őt akarjuk, elkezdtünk kutyaneveket böngészni az interneten. Egyik klasszikus sem volt az igazi, aztán megláttuk ezt:
Ez a játékos kis szócska olyan hibátlanul leírta ezt a kiskutyát, hogy azzal el is dőlt: ő lesz a mi kutyánk, és Bigyónak fogják hívni. Még futottunk egy tiszteletkört, egy másik alkalommal elvittük sétálni, de ezen a ponton már nem történhetett volna semmi olyan, ami eltérít a döntésünktől, és Bigyó 2018 augusztusában beköltözött hozzánk.
A beilleszkedése olyan simán ment, hogy még tanítgatni is alig kellett: az új nevét fél nap alatt megtanulta, egy héten belül mentek az alap vezényszavak, és már pár hét után olyan volt, mintha öröktől fogva velünk lenne, és elképzelni sem tudtuk, hogyan élhettünk valaha is kutya nélkül. A kutyatartással járó kötelező körök sem terhesek, olyan természetes, hogy minőségi táp, séta, kakazacskó, jutifalat, bolhanyakörv, féreghajtó, oltás, mint a saját testünk alapellátása. Az viszont hamar kiderült, hogy a belváros és a kutyatartás nekünk nem igazán passzol össze: óriás belmagasságú, lift nélküli ház harmadik emeletéről sétáltatni a kutyát a beton, aszfalt és térkő dzsungelében nem épp egy leányálom, így az egyébként is érlelődő költözést igyekeztünk minél előbbre hozni, és nagyjából fél évvel a megérkezése után átköltözünk egy zöldterületekkel teli környékre. A kutya teljesen odavan az új lakhelyünkért. Eddig is imádott sétálni, de mióta itt élünk, egyenesen extázisba esik, és ugrándozni kezd, ha megfogjuk a hámját, nem is csoda: egy teljesen átlagos sétán több fűt-fát-bokrot lát, mint a belvárosban egy hét alatt, nem beszélve arról, hogy nagyon sok olyan biztonságos zöldterület van a környéken, ahol póráz nélkül sétálhat, ami külön hab a tortán. A jó idő beköszöntével az itthon töltött idő jó részében is a szabad levegőn lehet: kifekszik az erkélyre napozni, onnan figyeli a forgalmat.
Bigyó személyisége valahol egy angyal, egy zen buddhista lajhár és egy nagyon lelkes kecskegida által körülhatárolt mezőben helyezkedik el: megérzi, ha valakire vigyázni kell, legyen szó beteg családtagról vagy az utcán meglátott hajléktalanról, harminc gyerek is szólongathatja egyszerre, ha ő nem akar megmozdulni, akkor nem is fog, de akkor is szívesen indul neki bármekkora sétának, ha egy perccel korábban még horkolva aludt. Jön velünk, ahová csak lehet, gyerektábori kutya, profi tömegközlekedő és telekocsizó, aki mindenkit magába bolondít. Bigyó nem háziállat, hanem a kis családunk oszlopos tagja, és az alapján, ahogy a kisbabákat imádja, alighanem majdani gyermekünk őrangyala is lesz.
Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu. A fotók a járványhelyzet miatti kijárási korlátozások idején a város egyes részein készültek.
