Anna Wintour már több mint harminc éve az amerikai Vogue főszerkesztője, és ha nem is feltétlenül ismeri őt mindenki, azt valószínűleg sokan tudják, hogy nagy eséllyel róla mintázták Az ördög Pradát visel című film mindenkivel rideg és kegyetlen főszerkesztőjét. Hogy Wintourt továbbra se lássa senki egy kedves valakinek, arra most a Vogue egykori vezető szerkesztője, André Leon Talley dob egy lapáttal hamarosan megjelenő életrajzi könyvével. Legalábbis a DailyMail idézett pár részt Talley-től, aki a The Ciffon Trenches című memoárjában

azt írja Wintourról, hogy egy „emberi kedvességre képtelen” valaki, aki „súlyos érzelmi és pszichológiai sebeket ejtett” rajta az évtizedek alatt, amíg együtt dolgoztak.

Talley vádjai Wintourral szemben nem feltétlenül alaptalanok, legalábbis Talley azt állítja, a Vanity Fair korábbi szerkesztője, Graydon Carter is hasonló véleménnyel van Wintourról, aki szerinte

egyik nap még jóbarátként kezelte őt, másnap viszont már úgy viselkedett vele, mint egy ismeretlen parkolófiúval, akinek most adta oda az autója kulcsát.

A DailyMail cikke után pedig bejelentkezett Ralph Rucci divattervező, aki nemcsak szimplán Talley mellé állt, de beszállt Wintour sározásába, majd Instagramján kifejtette, azt reméli, ezzel most elindul valami a divat világában, és mások is összeszedik a bátorságukat ahhoz, hogy beszéljenek.

A hetvenéves Talley szerint Wintour egy évvel ezelőtt kizárta őt a köreiből, amiért ő „már öreg, túlsúlyos és nem elég menő”. Pedig kapcsolatuk nem így indult, évtizedekig dolgoztak együtt, majd amikor Wintour 1988-ban a Vogue főszerkesztője lett, kinevezte Talley-t kreatív igazgatónak, amivel rögtön történelmet is írtak, hisz egy fekete férfi került vezető pozícióba a világ legnagyobb divatlapjánál.

Hogy kapcsolatuk ezek után min csúszott el, arról csak találgatni lehet, de érdemes a kerek sztorihoz hozzátenni, Talley már 2018-ban is nehezményezte, hogy vele már nem foglalkoznak eleget, illetve beszélt arról is, hogy a csőd szélén áll. A New York Timesnak adott interjújában azt mondta:

A divatvilág nem foglalkozik a saját embereivel. Senki nem fogja gondomat viselni, csak magamra számíthatok.

Pedig André Leon Talley tényleg egy megkerülhetetlen ember a divatvilágban, aki nagyon mélyről jött, és nagyon hamar jutott el odáig, hogy Andy Warholnak írjon, illetve a New York-i Metropolitan Művészeti Múzeumban dolgozzon Diana Vreelandnek, majd nemcsak Anna Wintour, de Karl Lagerfeld barátja is legyen. Utóbbi kettő már csak azért is tűnik érthetetlennek, mert a 2019-ben elhunyt Lagerfeld és a Vogue főszerkesztője sem kedvességéről vagy jókedvéről ismert, míg André Leon Talley egy kifejezetten harsány, közvetlen és vicces ember.

André Leon Talley 1949-ben született Washingtonban, szülei pedig gyakorlatilag azonnal nagyanyjára hagyták, aki takarítónőként dolgozott. Ő nevelte fel Talley-t az észak-karolinai Durhamben, évekkel a fekete polgárjogi mozgalmak előtt, abban az időszakban, amikor még életben voltak a faji szegregációs törvények. Talley innen jutott el pár éven belül odáig, hogy francia irodalmat tanuljon az egyetemen, hogy ösztöndíjjal bejusson a Brownra, majd elköltözzön New Yorkba.

Tízévesen találkozott először a Vogue-gal a helyi könyvtárban. Tizenéves fekete tinédzserként a Vogue-ból kivágott képek voltak a falán, nagyanyja pedig azt is megengedte neki, hogy szobáját rózsaszínre fesse.

Schiaparelli-rózsaszínre. Akkor nem tudtuk, hogy az Schiaparelli-rózsaszín, de az volt

– mondta a Guardiannak Talley, aki falára Naomi Sims, Pat Cleveland és Martisa Berenson fotóit ragasztotta.

Ott voltak velem, miközben felnőttem. Úgy éreztem, közéjük tartozom, olyanok voltak, amilyen én akartam lenni. Excentrikus, különleges emberek, akik művészek voltak és írók.

Visszaemlékezései szerint már tizenöt évesen tudta, hogy divatszerkesztő akar lenni, ami 1963-ban az USA déli államaiban egy fekete családban nem pont olyasmi, amiért ujjongva tapsolták meg az embert. Talley azonban szerencsés volt, állítása szerint nagyanyja, Binnie Davis támogatta őt mindenben, még akkor is, ha Talley is csak annyit tudott akkor, hogy azért akar divatszerkesztő lenni, mert úgy egyszerre írhat, és foglalkozhat a divattal.

A Vogue és az irodalom kapcsolt ki. A Bovaryné, Yves Saint Laurent, Sonia Rykiel és a Givenchy

– mondta a Guardiannak adott interjújában. Itt beszélt arról is, mennyire jó lett volna a hatvanas években a Vogue-nál dolgozni Diana Vreeland főszerkesztése alatt, akkor azonban elképzelhetetlen lett volna, hogy egy fekete férfi szerkesztő legyen a divatlapnál. A hatvanas években még a modellek közt is alig voltak színesbőrűek, Naomi Sims és Pat Cleveland is inkább csak a ’70-es évek elején futottak be.

És bár a Vogue-nál nem dolgozhatott együtt Vreelanddel, 1974-ben a főiskola után Talley gyakornoki állást kapott a Metropolitan Múzeumban Diana Vreeland kezei alatt, aki a Vogue után a MET Divat Intézetének tanácsadója lett. Talley a róla szóló, 2018-ban megjelent The Gospel According to André című dokumentumfilmben azt mondta, ekkor többen is azzal vádolták, hogy a munkáért lefeküdt Vreelanddel, ehhez azonban érdemes hozzátenni, hogy

Talley meleg, Vreeland pedig akkor egy nála 46 évvel idősebb, 71 éves nő volt.

Ugyanebben az évben, 1974-ben kapott munkát a Factoryban, Andy Warhol stúdiójában, illetve magazinjánál, az Interview-nál. Azok után pedig, hogy dolgozott Warholnak és Vreelandnek is, egyáltalán nem volt meglepő, hogy olyan magazinok alkalmazták, mint a W vagy a New York Times, ahonnan aztán viszonylag könnyen jutott be 1983-ban a Vogue-ba. 1988-ban lett a lap kreatív igazgatója, majd otthagyta a magazint és Párizsba költözött, hogy a W magazinnak dolgozzon. 1998-ban tért vissza, akkor már vezető szerkesztőként a Vogue-hoz, és egészen 2013-ig maradt ebben a pozícióban, hogy utána Oroszországban legyen a Numéro szerkesztője, de ezt a munkát is otthagyta egy év után. 2010-től egy évig a Topmodell leszek egyik zsűritagja volt, és több sorozatban is szerepelt, ahol saját magát alakította, például a Szex és New Yorkban vagy az Empire-ben.

2005-ben ő öltöztette Melania Knausst az esküvőjén, amikor hozzáment Donald Trumphoz, illetve ő mutatta be Michelle Obamát Jason Wu divattervezőnek, akinek ruháját a first lady a 2009-es elnöki beiktatáson viselte. Talley a Guardiannak azt mondta, miután Trump nyert, már nem szívesen öltöztette volna Melaniát, azonban küldött neki egy e-mailt, amiben megdicsérte a kék Ralph Lauren ruháját, amit Trump 2017-es beiktatásán viselt.

Az elmúlt években azonban, ahogy ő is mondta a New York Timesnak, az emberek valahogy elfeledkeztek André Leon Talley-ról. Mostanában csak a róla szóló dokumentumfilmmel, illetve a hamarosan megjelenő életrajzi könyvével tudott bekerülni a hírekbe, illetve leginkább azzal, hogy Wintourról beszél. A már említett dokumentumfilmben egyébként Wintour is megszólal, aki akkor még csodás dolgokat mondott Talley-ról és stílusáról, arról, ahogy a kaftánjait és hatalmas arany ékszereit viseli.

Sőt Wintour volt az, aki Oscar De la Rentával együtt megpróbálta a kétezres évek közepén rávenni Talley-t a fogyásra. Talley súlya azután lett gyakorlatilag kontrollálhatatlan, hogy a nagyanyja 1989-ben meghalt, és bár valamennyit akkor sikerült fogynia, továbbra is túlsúlyos maradt, amiért már öltönyeit sem tudta hordani. Ezért kezdett kaftánokban járni, ami az amúgy is látványos, két méter magas Talley-t még inkább feltűnővé tette.

Talley életrajzi könyve május végén jelenik meg, de hogy az abban leírtak tényleg elindítanak-e egyfajta mozgalmat az általa is ridegnek és kegyetlennek leírt divatvilágban, vagy hogy mások is felszólalnak-e a Vogue főszerkesztője ellen, ahogy arra Ralph Rucci számít, egyelőre kérdéses.

Kiemelt kép: Instagram/André Leon Talley