„Az orvosnál csak azt mondogattam magamban, hogy én nő vagyok, nem lehetnek heréim“

Bába Dorottya három év alatt hosszú utat járt be. A 23 éves egyetemi hallgató már kamaszkora óta érezte, hogy máshogy fejlődik, mint a többiek, de csak fiatal felnőttként tudta meg, hogy interszexuális. Gyűlölte a testét, de közben modellnek készült, szélsőséges gondolatok gyötörték, miközben elfogadásra vágyott. Anorexiáról, öngyilkosságról, szexről és a düh okozta homofóbiájáról beszélgettünk vele.

Mik voltak az első jelei annak, hogy interszexuális vagy?

Magát a tényt húszévesen, egyetemistaként tudtam meg, viszont a tünetek már gyerekkoromban megjelentek. Tizenhárom lehettem, amikor az egész pubertás dolog leállt nálam, és ez így is maradt egészen hét éven át, amíg el nem kezdtem hormonokat szedni. Ez azt jelenti, hogy húszéves koromig egy 13-14 éves lány fejlettségi szintjén voltam.

Borzalmasan gyűlöltem, hogy bár érnek a gondolataim, a testem egy helyben toporog.

Gyakorlatilag a testem és a lelkem nem volt kompatibilis egymással, ezt pedig rettenetesen utáltam. Láttam az osztálytársaimat és a barátnőimet, ahogy fejlődnek, egyre inkább nőiesek, emiatt pedig már tinédzser koromban komoly testképzavaraim alakultak ki. Nem tudtam megélni a nőiségemet, sőt nem is nagyon tudtam, hogy az mit is jelent.

A gimnázium elején az egész problémát betudtam valamiféle hormonzavarnak.

Fotó: Mohos Márton/24.hu

Azt még álmomban sem gondoltam volna, hogy interszex vagyok, de visszagondolva azért voltak intő jelek: például soha nem jött meg a menstruációm. Tizenöt évesen emiatt elmentünk orvoshoz, de gyakorlatilag nem foglalkoztak a problémáimmal, sőt az orvos le is szidott minket, hogy miért kellett ilyen korán szakemberhez szaladni.

A nőgyógyász az ultrahangon látta a petefészkeimet, ami azért furcsa, mert később kiderült, valójában nekem nincsenek is. Az, hogy nem fejlődök úgy, mint a társaim, nagyon nyugtalanított, de mivel az orvos azt mondta, hogy minden rendben, így megpróbáltam élni az életem.

Kik az interszexek?

Az interszex emberek olyan biológiai nemi jellegzetességekkel rendelkeznek, amelyek nem sorolhatóak be kizárólagosan tipikus női vagy férfi kategóriába, vagy épp mindkettőnek megfelelnek. Bába Dorottyának androgén-érzéketlenségi szindrómája van, ami azt jelenti, hogy az X-kromoszómán lévő génhiba miatt a szöveteiben lévő receptorok érzéketlenek a férfi nemi hormonokra. Ezért az XY-kromoszómái és a heréi ellenére női teste lett.

Hogyan hatott ez a kamaszkorodra?

Ebben az időszakban a külsőm megszállottja lettem, kevéske önbizalmamat a modellalkatom adta, amire roppant büszke voltam, viszont az elvárásaim is magasak voltak vele szemben. Folyamatosan a tökéletlenségeket kerestem rajta, minduntalan ki akartam javítani azokat. Nem voltam egy hízékony alkat, rendes étkezés mellett is 61 kilogramm voltam a 185 cm-emhez képest, ennek ellenére gyakran volt bűntudatom nagyobb mennyiségű étel elfogyasztása után, és utána napokig alig ettem valamit.

Ezekben az időkben szoktam meg az éhséget. Élveztem, hogy csak vesztek a súlyomból, az alakom csak tökéletesebbé válik, egyre több csontom áll ki – roppant büszke voltam arra, hogy sokszor még a kifutómodelleken is túltettem soványságban. Ez alapján, gondolom, nem meglepő, hogy evészavaraim lettek. Modellkedni akartam, hogy bizonyítsak másoknak, de főleg magamnak. Tetszett a gondolat, hogy végre képeken keresztül láthassam a testem, ugyanúgy, ahogy a többi ember.

Emiatt is készítettem magamról akkoriban sok meztelen képet.

A modellügynökséggel való találkozást több hónap kemény diéta előzte meg, ami abból állt, hogy reggelire egy joghurtot ettem zabbal, mellé teát, ebédre valami keveset, utána pedig egész nap semmit. Esténként tizenöt percet futottam, és még otthon is edzettem. Ezzel sikerült lemennem 56 kilóra.

Ez nem hagyott nyomot a szervezeteden?

Dehogynem. Egész nap szédültem, alacsony volt a vérnyomásom, állandóan kimerült voltam és gyötört a fejfájás. Borzalmas hisztiket vágtam le, ha nem sikerült betartanom a fogyókúrát, mert például egy almát is megettem ebéd után. Nem nehéz kitalálni, milyen véget ért volna ez a történet, mai szemmel nézve megállapíthatom, szerencsém volt azzal, hogy nem alkalmaztak modellként.

Húszévesen, amikor újra elmentem nőgyógyászhoz, megállapították, hogy a hormonszintem egy klimaxoló nőének felel meg.

Azt mondták, hogy ezzel valamit kezdeni kell, mert így elöregszik a szervezetem. Eljutottam végül egy endokrinológushoz, ahol két hónap alatt kiderült, hogy mi is a helyzet. Azután jött életem legkeményebb három éve.

Örültél azért, hogy végre van diagnózis?

Nem tudtam mit kezdeni az információval, vagy inkább azt mondom, hogy fel sem tudtam fogni, csak ültem megdermedve. Azt mondogattam magamban, hogy én egy nőies nő vagyok, nem lehetnek heréim.

Az időzítés talán annyiból szerencsés volt, hogy viszonylag későn, húszévesen szembesültem az állapotommal, mert akkor már voltak barátaim, meg eleve olyan élethelyzetben voltam fiatal egyetemistaként, hogy kiegyensúlyozottnak mondhattam magam. Viszont nem volt egyszerű így sem, egy ideig szó szerint undorodtam magamtól és annyira eltávolodtam a testemtől, hogy egy darab húsként tekintettem rá. Nagyjából két és fél évig ki sem bírtam mondani, sőt nem is akartam gondolni rá, hogy nekem heréim vannak.

Nagyon komoly önértékelési problémákat okozott ez az egész, úgy tekintettem a testemre, mintha hibás lenne. Próbáltam hitegetni magam, hogy ezzel lehet teljes életet élni, de mint kiderült: az, hogy hitegeti magát valamivel az ember, nem azt jelenti, hogy tényleg azt is gondolja.

Mivel telt az ezt követő időszak?

Az első hetekben, hónapokban gyakorlatilag kiüresedett vázként keringtem a világban. Nem voltam ott térben és időben, ahol lennem kellett volna, csak lebegtem. Az is sokat rontott a helyzeten, hogy a diagnózissal egy időben kiderült, hogy nem lehet gyerekem, vagyis meddő vagyok. Ezt is nagyon nehéz volt elfogadni, de mára már eljutottam odáig, hogy küzdeni akarok, szeretnék családot, boldog teljes életet akarok élni.

Időt kell hagyni ilyenkor az embernek, és nagyon fontos, hogy legyenek melletted barátok, de legalább ilyen fontos a coming out, vagyis az, hogy felvállald magad.

Fotó: Mohos Márton/24.hu

A szüleidnek mikor mondtad el? Hogyan reagáltak?

A diagnózis utáni hétvégén. Tudtam, hogy támogatnak és szeretnek, de azért nem volt egyszerű velük ezt közölni. Hozzám hasonlóan ők sem tudták az egészet hova tenni. Az biztos, hogy halvány elképzelésük sincs arról, hogy én miken mentem keresztül az elmúlt években, de alapvetően mellettem álltak. Ők is kíváncsiak voltak rá, hogy miért vannak nekem ezek a hormonális problémáim. Viszont már az elején megkértem őket, hogy ne tegyenek úgy, mintha valaki meghalt volna, kezeljenek engem ezután is ugyanúgy, mint előtte. Persze néha voltak olyan megjegyzések, amik rosszul estek, de alapvetően soha nem akartak bántani.

Ezután jött a felszabadulás?

Nem egészen. Az, hogy ezt elmondtam, nagyon sokat segített, de ezt mégis inkább önmagammal kellett lerendeznem. Miután megtudtam, hogy interszex vagyok, nagyjából fél évig tudomást sem vettem erről. Fél év után kezdtem el hormonokat szedni, minden reggel egy kék pirulát. Ez a rutin rendszeresen arra emlékeztetett, hogy mi a helyzet velem.

Elég kemény időszak volt: hónapokig tagadásban éltem, csak azt hajtogattam magamnak, hogy azok valójában nem is herék, csak átmeneti szervek, próbáltam hitegetni magam.

Majd ezután jött a düh időszaka, folyamatosan feszült és ideges voltam, aztán ez az állapot átcsapott súlyos depresszióba. Kívülről próbáltam azt mutatni, hogy jól vagyok, erős vagyok, nekem nincs szükségem pszichológusra, viszont ma már tudom, hogy akkor hazudtam magamnak és körülöttem lévő embereknek is. A végére ez egy öngerjesztő folyamat lett, egyre inkább bezárkóztam és menekülni akartam a valóság és a saját gondolataim elől is. Egyedül akkor tudtam kicsit felszabadulni, amikor filmet néztem, mert akkor el tudja terelni a gondolatait az ember.

A család után kik voltak a következők, akikkel megosztottad?

A diagnózis után másfél évvel mondtam el az egészet egy barátnőmnek és az ő barátjának, akik nagyon közel állnak hozzám. Ahogy mondani szokták: egy kő esett le a szívemről. Nagyon felszabadító érzés volt, mert már nagyon kikívánkozott belőlem, arra vágytam, hogy valaki végre megértsen.

Nekik könnyebben megnyíltam, mivel azt már korábban közöltem velük, hogy nem lehet gyerekem, így nem érte őket derült égből villámcsapásként, hogy interszex vagyok. Ezt tulajdonképpen másnak is tudom ajánlani, hogy információkat csöpögtessenek el a nagy előbújás előtt, mert akkor az emberek könnyebben dolgozzák fel ezeket a helyzeteket, és így a szélsőséges reakciók is kiküszöbölhetők valamelyest.

Mikor jutottál el pszichológushoz?

Utólag belátom, előbb kellett volna szakemberhez fordulnom: az álláspontom nagyjából akkor változott meg, amikor eljött a teljes összeomlás. A depressziós korszakom vége felé már hallucinációim is voltak, volt, hogy azt képzeltem, egy meztelen emberi alak figyel engem az ágyam végéből, volt, hogy azt éreztem, megérinti a kezemet. Egy idő után a saját gondolataimtól is rettegtem, innen pedig már csak egy karnyújtásnyira volt az öngyilkosság.

Körülbelül három hónapon keresztül hajszálon függött, hogy mikor fogok kárt tenni másban vagy saját magamban. Szó szerint az utolsó pillanatban mentem el pszichológushoz. Egy este a barátnőmmel beszélgettem, akitől azt vártam, hogy erősítsen meg abban a tervemben, hogy külföldre menjek tanulni, meg úgy egyáltalán, hitegessen, hogy minden rendben lesz, de végül nem kaptam meg az általam várt támogatást. Egy órával később ezen annyira felhergeltem magam, hogy nekiestem a hajamnak egy ollóval, elkezdtem levagdosni, aztán pedig arra készültem, hogy felvágom az ereimet, de erre végül nem került sor. Mire oda jutottam volna, hogy végezzek magammal, kicsit lenyugodtam, valami józanság lett úrrá rajtam és beismertem, hogy segítségre van szükségem.

Ez a folyamat nagyjából hét órán keresztül tartott, aminek a végén azon kaptam magam, hogy ülök az ágyam szélén és gondolkodom, hogy most akkor mi legyen. Azon az estén azt éreztem, hogy minden fal leomlott és vége az életemnek.

Közvetlen az összeomlás után felkerestem az egyetem életvezetési tanácsadó központját, ahol minden hallgatónak ingyenesen biztosítanak pszichológiai tanácsadást. Az ott megismert szakember ismertetett össze a jelenlegi pszichológusommal, akinek rengeteget köszönhetek, többek közt azt is, hogy most itt ülök és elmesélhetem, miken mentem keresztül. A terápia nagyon sokat segített abban, hogy el tudjam fogadni magam, konkrétan megmentette az életemet.

Az Interszex nevű blogod egyik bejegyzésében megemlíted, hogy egy időben közel kerültél a szélsőjobbhoz is. Mesélnél erről?

Konzervatív környezetből jövök és emiatt alapból megvolt a véleményem a melegekről, de közben ezek az érzelmek nagyon kettősek voltak, ugyanis miközben valamilyen szinten megvetettem, közben mégis csodáltam és irigyeltem is őket, hogy fel merik vállalni magukat. Volt bajom a politikával, az aktuális vezetéssel, meg úgy igazából mindennel akkoriban, így sodródtam ebbe az irányba.

Fotó: Mohos Márton/24.hu

Mindez a gimnáziumban történt. Utána változott az álláspontod?

Nem egyből. Amikor kiderült, hogy interszex vagyok, durván transz- és homofób lettem. Például az egyik ismerősömet, aki transz és rengeteget köszönhetek neki, nagyon sokat bántottam, borzalmas dolgokat mondtam róla. Az első személyes találkozásunkat ezért azzal kezdtem, hogy bocsánatot kértem tőle, mert olyan dolgokat mondtam róla, amit senki nem érdemel meg.

A mai napig fogom a fejem, hogy akkoriban miket gondoltam. Erőteljesen a tagadás fázisában voltam, saját magammal voltak leginkább gondjaim, de ez persze nem mentség. El kellett jutnom a gyásznak addig az időszakáig, hogy képes legyek egyáltalán elfogadni magam, vagy legalább felfogni azt, hogy mi történik velem.

Miért kezdtél bele a blogírásba?

Bő három éve tudok arról, hogy interszex vagyok, és a nagy összeomlásom után elkezdtem nagyon sok interszex és LMBTQ+ témájú videót nézni. Sok olyan anyagot találtam, amikben nem interszexek beszéltek az interszexségről, ezért úgy gondoltam, hogy kellene valaki, aki hitelesen meg tud szólalni a témában, mert érintett.

Az agyam gyorsabban jár, mint ahogy ki tudnám mondani a szavakat, emiatt gyakran elveszítem a fonalat, így kézenfekvő volt, hogy írjak. Abban kifejezetten jó vagyok, így tudom a legmélyrehatóbban átadni a történetemet, ami kifejezetten fontos. Itthon elég aktív az LMBTQ-közösség, így azt gondoltam, hogy könnyű dolgom lesz, ha fel akarom venni a kapcsolatot magyarországi interszex emberekkel. Hamar rájöttem, hogy ez annyira nem is lesz egyszerű, mivel gyakorlatilag nem találtam aktív hazai közösséget, csak egy nemzetközi Facebook-csoportba sikerült belépnem, ahol hozzám hasonlókkal tudok beszélgetni.

A legmeglepőbb az volt, hogy ebben a csoportban magyarok egyáltalán nem voltak, pedig tudomásom szerint itthon ezernél is több interszex ember él.

Van ennek az állapotnak egészségügyi kockázata?

Annak, hogy a heréim elrákosodjanak, valamivel nagyobb az esélye, de nem aggódom emiatt, mivel rendszeresen járok szűrésekre, amúgy tökéletesen egészséges vagyok. Az orvosommal is minden találkozáskor konzultálunk azzal kapcsolatban, hogy esetleg tapasztalok-e rákra utaló tüneteket.

A hormonok miben segítenek? 

A hormonokra azért van szükség, hogy a szervezetem megfelelően működjön, például hogy ne legyen csontritkulásom, vagy hogy a pubertás rendben befejeződjön. Tehát a hormonok szedése szükséges, viszont nem értek egyet azzal az orvosi protokollal, hogy az interszex embereknek el kell távolítani az ivarszerveit, vagy egyéb műtétekkel alakítsanak ki nemi szerveket. Ezeket az úgynevezett korrekciós, csúnyább szóval normalizációs műtéteket, sokszor már gyerekkorban elvégzik, így az interszex emberek egy részének nagyjából lehetősége sincs dönteni arról, hogy mit szeretne kezdeni a saját testével, ez pedig súlyos jogsértésnek számít, vét az adott személy testi integritása ellen, arról nem is beszélve, hogy az orvosetika szabályait több ponton is megszegik ilyenkor.

Fotó: Mohos Márton/24.hu

Ráadásul már az alap megközelítés is fura: eleve miért kell abból kiindulni, hogy valaki mindenképp ezen a bináris férfi-női skálán helyezkedik el? Az interszex emberek példája pont azt mutatja meg, hogy más opciók is léteznek. Biológiailag nem kizárólag férfiak és nők vannak, hanem egy sokkal színesebb, szélesebb skálát lehet felállítani. Érdekes, hogy a magyar szakirodalmak elég szűkszavúan írnak ezekről a műtétekről. Angol nyelvű szakirodalmat olvastam inkább erről, de azok meg sokszor annyira korrektek akarnak lenni, hogy az néha már sértő.

Ezt hogy érted?

Sokszor nem veszik figyelembe, hogy nem egy tárgyról vagy egy eszközről írnak, hanem egy érző, emberi lényről, akinek vannak vágyai meg esetleg szeretne boldogulni az életben. Én azt érzem, hogy ezek a tanulmányok vagy orvosi szakvélemények nem kezelik egyenrangú félként az interszex embereket, sokszor úgy írnak rólunk, mintha betegek lennénk.

Nálad szóba jött a műtét?

Igen, de az orvos azt mondta, nem kell eltávolítani az ivarszerveimet, csak probléma esetén. Ha egészségügyi gondjaim lennének miattuk, akkor más lenne a helyzet, de szerencsére nincsenek. Viszont az az igazság, hogy annyira a lényem részeivé váltak, hogy ha kiműtötték volna őket, sokkal tovább tartott volna elfogadnom az állapotomat – nem három, hanem hat vagy még több évig tartott volna a feldolgozás folyamata.

Hogyan működik nálad az ismerkedés? Mikor mondod el, hogy interszex vagy?

Nem is az ismerkedés nehéz, hanem a szex. Eddig egy pasi volt, akinek elmondtam, hogy interszex vagyok. Nagyon megértő volt és egyáltalán nem zavarta a helyzet. Viszont bebizonyosodott, hogy bár a szakvélemény szerint a hüvelyem alkalmas nemi közösülésre, a gyakorlatban ez nem azt jelenti, hogy élvezetes is lesz.

A hüvelyem például elég szűk, ez pedig igencsak megnehezíti a dolgot. Ezen persze lehet változtatni műtétekkel, de egyelőre nem tudom, vállaljam-e ezeket a beavatkozásokat. Előre nem szoktam senkit figyelmeztetni, fura is lenne azzal kezdeni egy ismerkedési szituációt, hogy helló, heréim vannak. Először ki kell alakulnia egy kölcsönös szimpátiának és bizalomnak, majd csak ezután jöhet az, hogy elmondom, interszex vagyok. Bár az interjú után ez már nem lesz opció.

Fotó: Mohos Márton/24.hu

Attól soha nem tartottam, hogy férfinak fognak nézni, inkább attól félek, hogy ki akar majd velem így családot alapítani. A dolgot nehezíti, hogy meddő vagyok, XY-kromoszómáim és ráadásul heréim is vannak, de ezek ellenére nem szeretném feladni.

Mit szeretnél elérni a jövőben? Lennél aktivista?

Határozottan. Felemelő élmény volt, amikor a pszichológusom, akinek gyakorlatilag azt köszönhetem, hogy még élek, megkérdezte, hogy szeretnék-e orvostanhallgatók előtt beszélni a szexualitás fejlődéséről. Ez az előadás annyi pozitív élményt adott, mint még soha semmi addigi életemben. Eléggé izgultam, mivel több mint kétszáz ember figyelt arra, hogy mit mondok, de összességében csodálatos élmény volt Az előadás után szóban és írásban is rengeteg jó visszajelzést kaptam, talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy szárnyakat kaptam. Azon a napon döbbentem rá, hogy én azt akarom, hogy más interszex embereknek is olyan jó legyen, mint nekem ott kétszáz ember előtt. Emellett közösséget szeretnék szervezni, és láthatóságot adni az interszex embereknek.

Jó lenne, ha mások is megtapasztalhatnák, hogy milyen az, amikor végre teljességgel el tudja fogadni magát az ember. Leírhatatlan.

Nem férfi és nem nő. Akkor micsoda?
Világszerte 1000 gyerekből 1-2 így születik úgy, hogy neme nem állapítható meg egyértelműen.

Kiemelt kép: Mohos Márton/24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.