A Glasgowban élő Jennifer Bell a várandóssága hetedik hónapjában járt, amikor az egyik hozzátartozója megjegyezte, hogy kissé furává vált a beszéde. Olyan volt, mintha a fiatal nőnek fogszabályzó lett volna a szájában, pedig nem volt.
A 28 éves nő először azt gondolta, hogy biztosan a fáradtság miatt van. Egyedülálló anyaként, várandósan gondoskodott 7 éves kislányáról, nappali tagozatos egyetemista volt, és éjjeli műszakokban dolgozott. Aztán kiderült, hogy sajnos egészen más állt a háttérben – írja a Daily Record című skót lap.
Mire megszült, Jennifer beszéde még furcsább lett. Úgy hangzott, mintha folyamatosan részeg lett volna. A háziorvosa azt mondta neki, ne aggódjon, biztosan a terhességi hormonok okozzák az egészet. Ám a nővérként dolgozó, és egészségügyi főiskolára járó nő tudta, hogy ez nem lehet igaz. MND-re, vagyis egy motoneuron-betegségre gyanakodott. Nem sokkal később, március 26-án, egy kórházi vizsgálaton be is igazolódott a gyanúja.
Csak ültem ott, és sírtam. Belül összetörtem, mégis éreztem egyfajta megkönnyebbülést, hogy végre biztosan tudtam, mivel állok szemben.
Jennifer tudta, hogy a betegsége gyógyíthatatlan és halálos. Összeszedte minden bátorságát, és megkérdezte, az eredményei alapján, mennyi ideje lehet hátra. Kilenc hónapot jósoltak neki. Összeszorult a szíve, amikor arra gondolt, hogy újszülött kislányának első születésnapján ő már nem fog élni, a pici pedig nem is fog emlékezni az anyjára.
Az orvosok nem tudták megállapítani, miért alakult ki Jennifernél a betegség. Azt mondták, balszerencse. Azzal legalább megnyugtathatták a fiatal anyát, hogy a betegsége nem genetikai eredetű, vagyis a kislányai nem veszélyeztetettek.
Jennifer összeszedte magát és megfogadta a kislányainak, hogy nem hagyja, hogy a diagnózisa határozza meg a hátralévő néhány hónapját. Júniusban valóra váltotta régi álmát és lediplomázott tanulási nehézségekkel küzdő gyerekek gondozásából. Azt mondja, régebben azt hitte, hogy 2019. júliusát álláskereséssel tölti majd, de másképp hozta a sorsa. Nem azért fejezte be az egyetemet, hogy munkát találjon majd a képesítésével, hanem azért, mert a halála után is szeretne a lányai példaképe lenni.
Jennifer igyekszik minél teljesebb életet élni a kislányaival, és közben felkészíteni őket az elkerülhetetlenre, ám ez nagyon nehéz.
Néha ki kell mennem a fürdőszobába, hogy egy törölközőt szorítsak az arcomra, és úgy sírjak, hogy ők ne hallják. Annyira szomorú vagyok, amiért nem láthatom őket felnőni, és annyira igazságtalan, hogy ők ennyire fiatalon elveszítik az anyjukat.
A fiatal anya komoly problémákkal szembesült. Például, hogy avassa-e be a hétéves lányát a betegsége részleteibe, vagy inkább meséljen neki az angyalokról?
Amikor ezzel a betegséggel diagnosztizálnak, nem tudod mi fog történni, egészen addig, amíg meg nem történik. Lehetetlen megállapítani, mi lesz a következő tünet, és mikor fog jelentkezni. A diagnózis megtanít rá, hogy erősnek kell maradnod, és mindig jókedvűnek, kedvesnek a szeretteiddel. Ha újra élhetném az életemet, egy pillanatát sem vesztegetném el. Senki sem tudja, mi vár rá a következő utcasarkon.
