Élet-Stílus

Ha az egyenruha már nem is, a testkamera tiszteletet parancsol

Ha az egyenruha már nem is, a testkamera tiszteletet parancsol

A Mátészalkáról induló vonatok jegyvizsgálói viselik elsőként azokat a testkamerákat, amit az őket ért támadások miatt kaptak a MÁV-tól. Egyiküket elkísértük munkába, hogy megtudjuk, hogyan telik egy nap „biztonságban”, illetve miért is volt égető szükség erre a lépésre.

Kamerával megfigyelt terület!

A felirat kissé komikusan hat a vasúti jegyellenőr mellényére biggyesztett kitűzőn, még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy nem maga a kalauz a megfigyelt terület, hanem mindaz, amit ő lát és ami vele történik. A mellkasán átlósan átfutó táskapánton kamera fityeg. Bár éppen nem egy féltégla, napjaink kütyüjeihez képest azért eléggé masszív.

„Muszáj, mert memóriával és akksival is végig kell bírnia egy szolgálatot, ami minimum nyolc és fél óra, de általában hosszabb. Egyébként súlyra nem nehéz” – nyugtat meg Czine László jegyvizsgáló, és kezembe nyomja a szerkezetet. Tényleg nem az, ami viszont feltűnik, hogy kissé bonyolult leszedni a helyéről. Ennek praktikus oka van: ha valaki illetéktelennek esetleg eszébe jutna elszedni, ne legyen könnyű dolga. De ilyen, hál’ Istennek, még nem fordult elő, mondja a kalauz.

Fotó: Mohos Márton /24.hu

Egy Debrecenből Nyírbátorig, majd onnan vissza közlekedő kis szerelvényre kászálódunk fel Czine Lászlóval. A fehérgyarmati jegyvizsgáló a Mátészalkáról induló és Záhonyig, Zajtáig, Csengerig, Tiborszállásig, Nyíregyházáig és Debrecenig, illetve néha utóbbin keresztül Tiszalökig közlekedő vonalakon teljesít szolgálatot. Ezeken a vonatokon szerelte fel először testkamerákkal jegyvizsgálóit a MÁV.

MÁV: testkamerát kaptak a mátészalkai vonalon dolgozó jegyvizsgálók
Mert áprilisig tizenkilenc jegyvizsgáló szenvedett el valamilyen támadást.

Év elején többször írtunk arról, hogy utasok fenyegettek, vagy bántalmaztak kalauzokat a vonatokon. A legsúlyosabb eset azé a húszéves férfié volt, aki egy egész éjszakás fővárosi ivászat után elaludt a székesfehérvári vonaton, majd a gárdonyi állomás peronján, egyetlen ütéssel eltörte egy kalauz állkapcsát. Az állami vasúttársaság hetekkel később közölte, hogy 2019-ben április végéig huszonnégy alkalommal érte a kalauzokat inzultus, ami hét esetben tettlegességig fajult, ezért a vállalat úgy döntött, saját védelmük érdekében kamerákkal szerelik fel a kollégáikat – első körben a Mátészalkát érintő vonalakon dolgozókat.

A kilencvenes években, tizenévesen sokat utaztam a Debrecen-Zajta vonalon. Alig tizennégy lehettem, amikor anyám először tett fel egyedül a vonatra azzal, hogy majd százhúsz kilométer, illetve két és fél óra múlva szálljak le nagyanyám falujában. Onnantól rendszeresen utaztam magányosan, mégsem volt egyetlen olyan perc sem, amikor ne éreztem volna magam biztonságban. Az egyik legelső alkalommal, talán Nyírmihálydiban mellém telepedett egy idős házaspár, tenyérből jósoltak nekem egy szőke, meg egy sötét hajú lányról, akik belépnek majd az életembe, de nekem a szőkét kell majd választanom, mert az szeret majd igazán, az lesz a feleségem. Mivel azt mondtam nekik, nincs nálam zsebpénz, el akarták kérni a csuklómon feszülő kvarcórát, de amikor közöltem velük, hogy nem lehet, mert nagyjából az az egyetlen emlékem van a nemrég meghalt apámtól, elköszöntek, és odébbálltak.

Fotó: Mohos Márton /24.hu

Csak egyszer féltem vonaton, de az jó tíz évvel később, a Budapest-Debrecen vonalon történt. Az éjjeli utolsó járaton ültünk egy szőke lánnyal, aki azóta amúgy a feleségem lett. A vonat nem InterCity volt, hanem sima gyors, következésképpen sötét és kihalt. Szolnok környékén felszállt egy fiatal, izgága srác, és a tök üres kocsiban pont mellénk telepedett le. Aztán beszélni kezdett. Azt mondta, látja, hogy együtt vagyunk, és szívből szeretjük egymást, ami nagyon jó, mert nincs szebb a világon az őszinte szerelemnél. Ő is éppen a gyermeke anyjához tart – azért, hogy megölje. Tisztán emlékszem, a könnyes szemeiben izzó gyűlöletre, miközben azt mondja:

Először ki fogom vágni azt a hazug nyelvét, utána átszúrom azt a hűtlen szívét, amivel képes volt megcsalni.

Egy másodpercig sem kételkedtünk benne, hogy komolyan beszél. Próbáltuk meggyőzni, hogy ezt talán mégsem kellene, nem éri meg, gondoljon csak a gyerekre. Úgy tűnt, valamennyire sikerült hatnunk rá, de miután leszállt és magunkhoz tértünk az első sokkból, eszünkbe jutott, hogy talán fel kellene hívnunk a rendőrséget. De nem tettük meg. Nem hittük, hogy lenne értelme, a sötétségben még azt sem tudtuk, pontosan merre járunk.

Ezekkel az emlékekkel kissé meglepett, hogy a MÁV szerint éppen Mátészalka vonzáskörzete a magyar vasút Csikágója, ugyanis sokkal veszélyesebbnek hittem a Budapest környéki vonalakat. Aztán amikor visszakerestem a kalauztámadásokról szóló híreket, úgy tűnt, teljesen igazam van, a megírt incidensek mind elővárosi vonatokon történtek. Ezt meg is jegyzem Czine Lászlónak, amikor Nyírbátor felé zötykölődve az új kütyükről, meg úgy általában a kalauzéletről beszélgetünk.

Fotó: Mohos Márton /24.hu

Czine azt mondja, nem tudja, ez-e a legveszélyesebb környék, de az biztos, hogy nem nagyon telik el szolgálat esemény nélkül. Szerinte a megküldött jelentések alapján a központban jó okkal döntöttek úgy, hogy itt vezetik be először a testkamerákat. Jelenleg öt darab van belőle, nem kötelező minden szolgálatban hordani, és azt is rájuk bízzák, hogy mikor kapcsoljuk be. Ha felvétel készül, azt csak akkor nézi meg bárki, ha a jegyvizsgálók jelzik: szeretnék, ha egy vitás eset elbírálásához felhasználnák. A felvétel semmilyen formában sem kerülhet fel az internetre, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljön, ezért ha videós bizonyítást kérnek, egy kolléga a budapesti központban kocsiba ül, és eljön a felvételért Mátészalkára. Amióta megkapta, mindig magánál hordja, mert szerinte már a jelenléte is tekintélyt parancsol: ha a szabálytalankodó utas meglátja, azonnal elmegy a kedve a veszekedéstől. Egyébként két hónapja használják, és azóta még egyszer sem kellett kérnie, hogy használják fel a bizonyítékként a felvételt.

A múltkor egy fiatal hölgy minősíthetetlen hangnemben üvöltözött, és azzal fenyegetett, hogy megrugdos, amikor szóltam neki, hogy nem jogosult a kedvezményre, amivel a jegyet vette, úgyhogy nyolcezer a bírság, meg ugye a különbözet. Annyira agresszív volt, hogy rendőri segítséget kellett kérnem a következő állomásra. Néhány héttel később már rajtam volt a kamera, amikor ugyanazzal a kedvezménnyel próbálkozott. Akkor egy hangos szó nélkül vette elő az igazolványát és írta alá a büntetést.

Utoljára tavaly márciusban szálltam vonatra ezen a vonalon. Akkor arról írtam, hogy technológiai fejlődés ide vagy oda, a szerelvények manapság lassabban közlekednek errefelé, mint amikor gőzmozdonyok zakatoltak a pályákon. Ahogy az 58 kilométeres távot 75 perc alatt leküzdő vonatunk állomástól állomásig kúszik, azon tűnődöm, nem csoda, hogy a fővárosi kolléga a MÁV központjából inkább választja a céges autót a vonat helyett, ha Mátészalkára kell rohannia egy perdöntő videofelvételért.

fotó: Mohos Márton /24.hu

„Valóban elég régi technológia, de azért a MÁV igyekszik fejleszteni, pályát, kocsiparkot felújítani, viszont a vasút egy hatalmas cég, lassabban mennek a dolgok. Ide, keletre meg talán lassabban is ér el a pénz, de azért igyekeznek itt is” – magyarázza Czine László.

A zsúfoltnak nem mondható, hétköznap délutáni miniszerelvényen eseménytelenül telik az idő. Az utasok egy része a hol a napsütésben csillogó, holt komor borultságba burkolózó tájat nézi, és valószínűleg azt próbálja megtippelni, sikerül-e hazaérnie még a közelgő, hevesnek ígérkező eső előtt. Mások inkább alternatív valóságokba burkolóznak, kisebb-nagyobb képernyőkre meredve. Néhányukat megpróbálom kizökkenteni, kérdezem, mit szólnak a kalauzok bekamerázásához.

A diák Kiss György Miklós csak sejti, hogy erőszakos esetek miatt vezethették be a szerkezeteket, és bár ő minden tanítási napon vonatozik, még sosem tapasztalt hasonlót. Mindenesetre örül az újításnak, mert az ő biztonságérzetét is fokozza. Így gondolja Lakatos Róbert is, aki az iskola mellett dolgozni is jár, így néha megfordul éjszakai járatokon is. Tanúja még ő sem volt atrocitásnak, de hallott már olyat, hogy egy kalauzt le akartak dobni a szerelvényről, mert nem akarta kiadni a kilencven százalékos jegyet.

Norbert, aki csak a keresztnevét árulja el, viszont már sokat tapasztalt. Nem akkora csoda, hiszen a készenléti rendőrségnél szolgál, és egy velük kötött megállapodás volt a MÁV első válasza az utasagresszióra. A készenlétisek ingyen vonatozhatnak, ha cserébe vállalják, hogy ha gond adódik, a jegyvizsgáló kérésére szolgálatba helyezik magukat, és rendezik konfliktust. Norbert azt mondja, ha nem is túl gyakran, de rendszeresen történik ilyesmi, ő azonban látott már olyat is, hogy a kalauz volt az igazi agresszor, nem pedig az utas.

Fotó: Mohos Márton /24.hu

Visszatérek Czine Lászlóhoz, aki elárulja, hogy idén már huszonhetedik éve vizsgálja a menetjegyeket, ennyi idő alatt pedig rengeteget tapasztalt. Arról kezdünk el beszélgetni, hogy mióta része egy kalauz életének az, hogy esetleg megtámadják. Tényleg mostanában durvult el a helyzet, vagy csak most sikerült megugrania média ingerküszöbét?

Ez egy hosszú évek óta jellemző, mindennapos probléma, az ország minden területén. Szerencsére ritkán fajulnak tettlegességig a dolgok, talán most hirtelen tényleg több ilyen eset történt. Amikor a kedves utasnak sikerült úgy megütni egy kollégát, hogy össze kellett drótozni az állkapcsát, az valóban kirívó, de korábban is történt már olyan, hogy rácsaptak a kalauz lábára egy ajtót, és eltört a bokája.

A jegyvizsgálónak kijutott súlyos és vicces esetekből is. A legdurvább néhány évvel ezelőtt, egy hajnali vonaton történt. Egy fiatalember egyedül utazott egy kocsiban, bágyadt volt, mintha aludna, de nyitva volt a szeme. Nem sokkal Kocsord előtt ért oda hozzá, és kérte a jegyét, de az nem reagált. Megrázta a vállát, de alig tudott egy kis életet vinni belé. Aztán hirtelen felugrott, és benyúlt a bőrdzsekije belső zsebébe. Már kezdtem megörülni, hogy a jegyét keresi, de egy kést húzott elő. Zavart volt, szerintem ő maga sem tudta, mit csinál, be lehetett drogozva. Szerencsére sikerült vele megbeszélni a dolgokat. Elmondta neki, hogy a következő állomáson le kell szállnia, de kiderült, hogy amúgy is addig utazott volna. Czine nem látta értelmét annak, hogy feljelentést tegyen, ketten voltak és mire megtalálják, mindent simán letagadhatott volna.

Egy másik eset: Czine nemrég észrevette, hogy egy férfi a kocsi előterében dohányzik. Mondta neki, hogy azonnal oltsa el a cigarettáját, és meg is kell büntetnie. A férfi megkérdezte, mennyi lesz a bírság. Nyolcezer forint, derült ki. Erre elővett egy húszezrest és azt mondta Czinének, tegye el, mert Mátészalkáig még kétszer biztosan rágyújt majd. A kalauz jót nevetett, aztán megbeszélték, hogy ez nem így működik, az utas kifizette a pótdíjat, aztán nem gyújtott rá többet.

Fotó: Mohos Márton /24.hu

A múltkor volt egy trükkös próbálkozás is, ami nem történt volna meg, ha már megkapták volna a kamerát. Egy férfi jegy nélkül utazott, azt mondta, nincs nála pénz, de csekken majd befizeti a pótdíjat. Együttműködő volt, megmutatta az iratait, aláírta a papírokat, el is felejtődött az egész. Aztán fél év múlva kiderült, hogy az illető megtagadta a fizetést. Azt mondta, az iratait ellopták, biztosan a tettes használta a személyijét arra, hogy megússzon egy büntetést. A rendőrségen annak idején szabályszerűen bejelentette az iratai eltűnését, így akár még igazat is mondhatott. Czinét megkérdeztek, vállal-e szembesítést, de nemet mondott.

Fél év alatt annyi emberrel találkozom, hogy ha ránézek valakire, nem merem biztosan állítani, hogy egy bizonyos büntetést pont neki írtam. Később aztán szóltak, hogy az ügy így is megoldódott, mert az utas megfeledkezett egy fontos részletről: ugyanúgy írta alá a bírságot, mint a bejelentést az iratai eltűnéséről. Ki tudja, talán a rendőrségen előveszik még a hatóság félrevezetéséért is?

Ezen az álmos délutánon, az elszegényedő, kihalófélben lévő falvak között lassan kattogó vonaton már csak egyetlen kérdés kong bennem: errefelé tényleg minden jobb volt régen? Amikor felteszem, Czine László némi tűnődés után, nemmel válaszol.

Szerinte régen inkább minden nehezebb volt. Igaz, ezt inkább édesapja történeteiből tudja, aki vasutas volt és aki miatt ő maga is az lett. Egyébként szerelő az eredeti szakmája, ezért gépész akart lenni, de amikor jelentkezett, csak jegyvizsgálóknak indítottak tanfolyamot. Szép szakma ez is, szellemi munka, mondja. A jegyvizsgáló van a frontvonalban, ő az, akivel az utasok találkoznak, beszélgetnek. Minden ember más, és mindenkihez tudni kell megfelelően viszonyulni. Nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik.

Fotó: Mohos Márton /24.hu

Édesapja korában még nehezebb volt: akkor jártak a fekete vonat néven elhíresült zsúfolt munkásvonatok Budapestre.

El lehet képzelni, mi folyt azokon, amikor nyolcvan ember volt, fél napokra összezárva egy vasúti kocsiban, és nyolcvanból biztos, hogy több mint hetvenen voltak részegek. Az emberek mintha versenyezni próbáltak volna, hogy ki tud lejjebb süllyedni viselkedésben. Édesapám mesélte, hogy a jegyvizsgálók sokszor az utazó brigádokból neveztek ki valakit kocsiparancsnoknak, és az ő segítségével próbáltak meg valamiféle rendet tartani. Bliccelés viszont nem nagyon létezett, és akkor még az egyenruhának is volt valamiféle tisztelete.

Bár szerinte most is előfordul, hogy azért kell rászólnia valakire, mert szemetel, felteszi a lábát az ülésre, vagy a többi utast zavarja, a konfliktusok túlnyomó többsége a bliccelés miatt alakul ki. Nem is feltétlenül azért, mert az utas nem vesz jegyet, hanem azért, mert olyan kedvezményt akar igénybe venni, amire nem jogosult. Persze az még mindig igaz, hogy némi alkoholtól, vagy mostanában már drogoktól is, bátrabbak az emberek. Meg olyankor, ha a barátoknak, barátnőknek meg akarják mutatni, mennyire vagányak. Nem hiszi, hogy azért minősítették az ő vonalainkat a legveszélyesebbnek, mert akkora arrafelé a szegénység.

Úgy tudom, Borsodban sem könnyű az élet, ott még sincs ennyi probléma.

Nem azért, mert arrafelé inkább busszal járnak? – kérdezem. De, az lehetséges! – hagyja rám a kalauz.

Fotó: Mohos Márton /24.hu

Kiemelt kép: Mohos Márton /24.hu

Olvasói sztorik