24 éves vagyok, és a problémám az, hogy szeretnék megismerkedni valakivel, de félek, hogy a környezetem el fog ítélni emiatt. Kisvárosban élek, ami azért fontos, mert itt mindenről mindenki tud. Az első szerelmemet a gimnáziumban ismertem meg, harmadikosok voltunk, amikor az osztályunkba jött, és azonnal belezúgtam. Mint kiderült, ő is belém, és elkezdtünk járni. A szerelmünk tartott a főiskolai évek alatt is, aztán egyik napról a másikra vége lett, meghalt egy autóbalesetben. 21 éves voltam, amikor elvesztettem őt, és azóta se telik el nap, hogy ne gondolnék rá és az együtt töltött időre. A szüleivel máig jóban vagyunk, sokat beszélünk, szoktam hozzájuk menni, szívesen fogadnak, örülnek nekem. A gond az, hogy a szívem mélyén mindig is szeretni fogom őt, de nem szeretnék örökké egyedül élni. A munkahelyemen találkoztam valakivel, aki hatással van rám, többször is elhívott már randizni, de félek, ha elmegyek, akkor mások azt fogják gondolni, hogy engem már nem is érdekel az első szerelmem. Pedig csak szeretnék továbblépni, és később családot alapítani valakivel. Mit tegyek? Mikortól illik továbblépni, megismerkedni mással egy ilyen helyzetben?
Az olvasói levelet Edina (ál)nevű olvasónktól kaptuk, aki arra a kérdésre keresi a választ, mennyi ideig illik gyászolni a szerelmét.
Mit lehet tenni?
A szerelmi partner hirtelen elvesztésével egészen biztos, hogy keletkezett egy űr olvasónk életében. A gyászban szerencsés, ha van valaki, akivel az elhunyttal kapcsolatos érzelmeket meg lehet beszélni, jó, ha vannak, akik meghallgatják a közös emlékeket, a fájdalmat, akikkel együtt sírhat. Ez rengeteget segít a gyász feldolgozásában. Ezzel együtt az idő telik, és bármilyen életkorban özvegyül meg valaki, érthető, hogy vágyik egy társra. Mindenkinél egyéni a gyász feldolgozásának tempója, így, hogy mikor érdemes új kapcsolatba vágni, attól függ, hogy az egyén képesnek érzi-e magát arra, hogy erre készen áll.
Olvasónk úgy tűnik, egy ideje készen áll és nyitott az új kapcsolatra, azonban úgy érzi, hogy a környezete elítélheti emiatt, ami akadályozza abban, hogy randizzon. A kisvárosi helyzet miatt némileg érthető a szituáció, de szakmai szemmel nézve már nem lehet ezt mondani. A megfelelési vágy másoknak, akár idegeneknek is komolyan gátat szabhat bárki életének. A megfelelési kényszer is a gyerekkorban gyökeredzik, a szigorú, vagy maximalista szülőknél, akik túlzottan nagy elvárásokat támasztottak a gyerekükkel szemben. Emiatt kialakulhat a gyerekben a túlzott vágy a dicséretre, szeretetre, sajnos ez utóbbit is csak elvárásokkal kaphatja meg a szülőktől.
Később, felnőttkorban ez akár odáig is elmehet, hogy akár éveken át látszatból tartunk fenn kapcsolatokat másokkal, és nem azért, mert valójában jól érezzük magunkat azokban az emberi kapcsolatokban. Szükségünk van az egyéni határainkra, ehhez az önismeret és önbizalom elengedhetetlenek. Aki szeretne másoknak megfelelni, a saját énjét ahhoz igazítja, hogy mások mit gondolnak róla, semmibe véve azt, hogy valójában ő milyen személyiségű. Ezt le lehet győzni, ez pedig a gondolatoknál kezdődik:
Ezekkel a kisebb lépésekkel az önbizalom is épül, közben pedig a környezet is elfogadja a változást a személyiségben, ami utat nyithat arra, hogy olvasónk merje élni a saját életét, a saját vágyait. A tragédiát az olvasói levél szerint sikerült feldolgoznia, és természetes, ha később is rendszeresen meglátogatja majd az elveszített partner sírját, ha megemlékezik róla másokkal. Az új párkapcsolatban is lesz ennek helye, természetesen a megfelelő arányok betartásával, hiszen azt sem szabad hagyni, hogy a múlt beárnyakolja a jövőbeli kapcsolatokat.
A sorozatunk többi cikkét ide kattintva olvashatod el.
Kiemelt kép: Besenyei Violetta
