A nevem Imre, 26 éves vagyok, és hatalmas lelki gondokkal küzdök. Évekig nem érdekelt, hogy legyen párkapcsolatom. Rábíztam a sorsra, mostanság viszont nagyon zavar, hogy egyedülálló vagyok, és hogy nincs kit igazából szeretnem. Az elmúlt 5-6 hónapban ugyan már volt haladás, de ahelyett, hogy minden rendben ment volna, inkább még jobban tönkre mentem lelkileg. Úgy érzem, mind a két kapcsolatomért megtettem mindent. Nevezzük az első partneremet B.-nek. Vele nem ment minden zökkenőmentesen, mert távkapcsolatban élünk, és az is lehetséges, hogy túl gyors volt a tempó. Mind a ketten szerettük egymást, csakhogy B. mindenen agyalt, főleg a kapcsolatunkon gondolkodott sokat, és nem tudom miért tette. Egyszer csak gondolt egyet, és kihátrált az egészből.
A szakítás után pár hónappal ismertem meg Cs.-t. Ő csodálatos lány, már az első percben elvarázsolt, csakhogy éppen szakítófélben állt az akkori pasijával. Amikor találkoztunk, sokat beszélgettünk arról a kapcsolatról. Félreértés ne essék, nem beszéltem a kapcsolata ellen, sőt, inkább próbáltam pártatlan maradni, kisebb-nagyobb sikerrel. Cs.-vel minden működött köztünk, nagyon jókat beszélgettünk, a kémia is működött, vita sem volt köztünk soha. Cs. egyik napról a másikra megváltozott, és ő is kihátrált a kapcsolatból, azzal indokolta, hogy neki ez nem megy, és én kényszerítettem ebbe az egészbe. Önkéntelenül is magamat kezdtem okolni, lehet, hogy bennem van a hiba? Nem tudom, mit gondoljak, mind a két esetben küzdöttem értük, és soha nem kezdtem ki mással, ameddig velük voltam. Teljesen tanácstalan vagyok.
Olvasónk gondja teljesen hétköznapi, nehezen talál olyan társat, akivel hosszú távon működhetne a dolog. Sajnos ma már szívfájdalom nélkül nem lehet megúszni a társ megtalálását, sőt, ilyen embert a legnehezebb találni. De nem lehetetlen.
Mit lehet tenni?
A párválasztás soha nem volt még ennyire kardinális kérdés a történelemben, mint manapság. Ha belegondolunk, 150 évvel ezelőtt a házasságok inkább szóltak a vagyoni kapcsolódásról a családok között, mint a szerelemről. A szerelemkultusz, az igazi megtalálása, a lelki társ mint fogalmak mind-mind a mai kor egyik legfontosabb életeseményei. Az ember társas lény, így Tinder, egyéjszakázások a bulinegyedben ide vagy oda, mindenki eljut ahhoz a ponthoz, hogy valakivel megállapodna. Van, aki hamarabb, van, aki később, de meg fog történni, ez biztos. A sorsra bízni a társkeresést nem biztos, hogy jó ötlet, bár minden kétséget kizáróan szerencse is jó ha van ehhez a projekthez. A véletlen találkozásoknál sem a sors dönt arról, hogy hogyan legyen tovább, ha az adott személyek döntik el, szóba állnak-e egymással vagy sem.
A párkeresést megkönnyíti, ha van egy barát, aki szintén társat keres, vele jó megbeszélni a tapasztalatokat, és nem utolsósorban minél több baráti társaságba jár az ember, annál több esélye van személyesen megismerni a jövőbeli partnerét. A személyes találkozáson múlik minden, a kémia, a mosoly, a testbeszéd eldönti, van-e lehetőség többre. Éppen ezért a netes társkeresőkön megtalált embereket is célszerű mihamarabb randira hívni, ne hagyjuk, hogy a plátói érzelmek elszabaduljanak a sok-sok cseteléssel és telefonálgatással, mert annál nagyobb az esély a csalódásra.
Ha nem megy, akkor érdemes felkeresni egy terapeutát, aki biztos, hogy segíteni tud abban, hogyan és milyen módon ismerkedjen a kliens. Főleg akkor, ha még szűz és szégyelli, ez speciális helyzetnek számít, amiben jó, ha van segítség. A nagy számok törvénye szerint minél több emberrel ismerkedünk, minél inkább önmagunk vagyunk, minél jobban ismerjük saját magunkat, szinte biztos, hogy utunkba akad valaki, aki maradni is szeretne akár évekre. Ne feledjük, érdemes törekedni a párkapcsolat kezdetén, hogy a partnernek kedve legyen maradni, ne érezze magát becsapva vagy bezárva. A féltékenykedések, az önbizalomhiány, amit a korábbi negatív tapasztalatok alakítottak ki, hátráltathatják a várva várt boldogságot.
A sorozatunk többi cikkét ide kattintva olvashatod el.
Kiemelt kép: Besenyei Violetta
