A fiam azért ment a CEU-ra Svájcból, hogy megértse a magyarságát és a magyarságot

A Facebookon tettünk közre egy felhívást, melyben külföldön élő magyarokat kértünk arra, írják meg nekünk, ők új, választott hazájukból hogy látják az elmúlt napok magyarországi tüntetéseit. Több érdekes levelet is kaptunk, köztük egy magyar tinédzserét, illetve egy Svájcba menekült rezidensét. Most egy olyan olvasónk írását tesszük közzé, aki szintén Svájcba költözött, ahol a bevándorlók jogait védi, és akinek a Svájcban született fia a CEU-n tanul.

1990 óta élek Genfben. Az első szabad választásokon még részt vettem, mielőtt eljöttem – egyébként azóta is élek választójogommal, amikor csak tudok, még akkor is, ha elég drága a vonatjegy Bernbe. Nem Orbán Viktor és kormánya intézkedései miatt jöttem el otthonról, hanem személyes és családi okokból.

Viszont lehet, hogy épp azért, mert távolabbról láttam az eseményeket, már az első Orbán-kormány alatt éreztem, olyan az irány, amellyel én nem tudok egyetérteni. Amikor Magyarország ezeréves fennállását ünnepeltük, és ez szinte teljesen egybemosódott a kereszténység magasztalásával, úgy éreztem, ez a rezsim nem tekinti magyarnak azt, aki nem gyakorló keresztény (mint én például). Ekkor éreztem magam először kirekesztve a magyarságból. Nem utoljára.

Genfben egy bevándorlók jogait védő egyesületnél dolgozom, nap mint nap küzdve a jogtiprások és az adminisztratív túlkapások, hatalmi visszaélések ellen. Mondhatjuk, hozzá vagyok szokva az ilyesmihez, és ahhoz is, hogy azzal is megvádolhatnak, fogadott országom érdekei ellen tevékenykedem. Viszont azzal soha nem vádoltak, hogy emiatt ne lennék igazi svájci (több mint 10 éve kettős állampolgár vagyok) – abba most nem mennék bele, hogy mi miatt vonják ezt egyesek mégis kétségbe itt is.

Viszont a mostani otthoni események engem is meg tudnak még lepni.

Teljesen át tudom érezni, mennyire kirekesztettnek érezhetik magukat egy ideje mindazok, akik a különböző kisebbségekhez tartozó emberek jogait próbálják védeni, valamint azok, akik a hivatalos politikával és/vagy a többségi felfogással szemben az emberiességet és a jogállamot védik.

Mennyire fájhat nekik, mennyire felháborító lehet számukra, hogy ezen az alapon deklaráltan kizárják őket a magyarok közösségéből, akár még hazaárulóknak is bélyegzik őket.

Diákéveim alatt ‘rajkos’ voltam. Ugyanahhoz a szakkollégiumhoz tartoztam, ugyanarra az évfolyamra jártam, mint például Kósa Lajos és Németh Zsolt. Ők a vezető egyéniségek közé tartoztak, én nem. Ők szinte minden tüntetésen ott voltak, én nem. Emlékszem, Zsolti minden március 15-én futott a rendőrök elől… Az elmúlt két vasárnap pedig

az én Svájcban született, most huszonéves fiam, aki elment Budapestre a CEU-ra kisebbségi tanulmányokat folytatni, hogy megértse a magyarságát és a magyarságot, állt tízezredmagával szemben azokkal a rendőrökkel, akiket Zsolti és Lajos főnöke mozgósított.

Nem csak a CEU-ért és a szabad oktatásért, de azért is, mert úgy érezheti, joggal, most őt akarják kitaszítani abból a közösségből, amelybe ugyan nem született bele, de hozzá akar tartozni.

Mit mondjak erre ? Szép volt, fiúk, köszönöm ?