Ha a legjobb, legerősebb, legsikeresebb magyar harcosokat keressük, Thury Györgynek bármilyen összehasonlításban a dobogón a helye. Talán nem túlzás, hogy még nemzetközi összehasonlításban is. A XVI. században élt, a török háborúk korában, amikor vitéznek lenni nem erény volt, hanem kötelesség.
A század második évtizedének végén született felvidéki nemesi családban, felmenői mind jeles harcosok voltak. Sikeres és vakmerő portyáival, győztes párbajaival hamar felhívta magára a figyelmet, Palota, majd Kanizsa kapitányává nevezték ki. Utóbbi erősség a Dunántúl védelmének egyik kulcseleme volt.
“Szórakozás” életre-halálra
A végvárak életében gyakori szórakozás volt, különösebb indok sem kellett hozzá. Ha valamelyik törökben vagy magyarban túlbuzgott a harci kedv, egyszerűen csak beüzent a szomszédos ellenséges várba. Amelyik kutya pogánynak vagy hitetlennek van mersze hozzá, mutassa meg, mit tud. Az ilyen típusú felkérést pedig nyilvánvalóan nem lehetett visszautasítani, csupán a részletekben kellett megállapodni.
Ebben nem akadt párja Thury Györgynek. Baltavári Tamás történész korábban úgy fogalmazott a 24.hu-nak, hogy a világtörténelem nem ismer embert, aki ennyi életre-halálra szóló, egy az egy ellen megvívott párbajt nyert volna meg, mint ő.
Sok helyen olvasni, hogy 600 összecsapásból került ki győztesen, de ez nyilván túlzás. A legjobb, legerősebb és legsikeresebb bajvívók életük során 20, legfeljebb 30 összecsapásban vettek részt, Thury György esetében körülbelül 60 viadalt tekinthetünk reálisnak. Félreértés ne essék, ez is elképesztő, emberfeletti teljesítmény.
Élve vagy halva
A török szó szerint vadászott rá. A kortárs történetíró, Istvánffy Miklós írja Thuryról és Frangepán Ferencről a “még megmaradt Magyarország és Illíria kardjáról és pajzsáról”:
a törökök erre a két csodálatos vitézségű férfiúra szinte ösztönszerűen annyira figyeltek, hogy semmi másra nem gondoltak, csak megöletésükre vagy foglyulejtésükre, mert akik velük összemérték fegyverüket, senki sem volt, aki velük harckészségben, vagy fáradhatatlan lelkierőben összehasonlítható lett volna. A törököket maga Szelim szultán is figyelmeztette, hogy tegyenek meg mindent, hogy akár csellel és ravaszsággal, a törökök szokásos fortélyaival, akár erővel elfogva őket, hatalmukba kerüljenek, vagy ha ez kevésbé lenne lehetséges, tétessék el őket láb alól.
Lehetséges, Frangepán utóbbinak esett áldozatul: épp ifjú arájáért ment Nikolsburgba, amikor útközben hirtelen megbetegedett, és Varasdon meghalt. Istvánffy azt írja, a füle körül keletkezett egy daganat, az állítólag képzetlen helyi orvos felvágta, majd skorpióolajat csöpögtetett a sebbe. Frangepán “feje feldagadt, szeme és torka megdagadt, s elzárta a légzés lehetőségét”.
Lest állítottak neki
Thury Györgynek pedig lest állítottak a törökök, pontosabban Ali, a szigetvári bég. A pécsi, koppányi és fehérvári bégeket 1571 tavaszán Kanizsa alá rendelte, hogy égessék, pusztítsák a környékbeli falvakat. Thury György azonnal a portyázók ellen vonult, gyanútlanul üldözte a törököt, és 1571. április 2-án Orosztony közelében besétált a csapdába. Ő maga a lesvetés mestere volt, most sajnos mégsem tűnt fel neki, hogy maroknyi lovasával épp egy két hegy közt fekvő, elég szűk völgyben “érte utol” a portyázó török különítményt.
Kemény csata bontakozott ki, az amúgy is iszapos, csúszós föld a pár nappal korábban megolvadt hótól mocsárszerűvé vált, nagyon puha és süppedős volt. Kemény harc bontakozott ki, a magyarok már-már győztesnek érezték magukat, amikor az erdő sűrűjéből rájuk rontott hatszáz török lándzsás Ali egyik vezére, Malchus vezetésével. Nem volt menekvés.
Midőn abban a völgyben harcoltak, s a lovak lába, egészen a hasuk aljáig, abban a sáros pocsétában mocskosan elmerült, véletlenül Thurinak a lova, mely a rossz talajtól és a már régóta tartó harctól, azon kívül a súlyos fegyverek hordásától kimerült, összerogyott. Thuri felismeri a veszélyt, talpra ugrik, eldobja sisakját, hogy csupasz fővel közelebb legyen a halálhoz és a sebekhez, s az ellenséget visszanyomja, vitézül védi magát, s azalatt egy idegen lovat, mely gazdátlanul odafut – lovasát talán az ellenség ütötte ki nyergéből -, gyeplőjénél megragadva, ráugrani iparkodik. Miután azonban ezt az ellenség és a sáros talaj, melybe lába beleragadt, megakadályozta, a földre zuhan. S amikor a törökök azt kiabálják, hogy hogy ne akarjon elpusztulni, s engedjen balszerencséjének, s ő erre, harcolva, mit sem válaszol, lándzsákkal, puskákkal, kardokkal, s egyéb fegyverrel mindenünnen támadják. Végül, amikor már övéi is elhagyták, s szerencséje is cserbenhagyta, egy szablya hatalmas ütésétől megsebesülve – egy Memi nevű mérte rá – összerogyott és meghalt.
Testét kifosztva, fej nélkül találták meg a csatatéren, halálát nemcsak vitézei, de egész Magyarország, sőt a keresztény világ gyászolta.
Fejét néhány zászlóval és fogollyal Bizáncba küldték. Szelim és a pasák mohó kíváncsisággal közelről akarták látni, bár vannak, akik azt állítják, hogy Malchus más fejét küldte az övé helyett, mert arcával együtt kis darabokra vágott fejét oda elvinni nem lehetett.
