Talán nem túlzás azt mondani, hogy Árpád nagyfejedelem történelmünk legközismertebb és leginkább közmegbecsülésnek örvendő alakjai közé tartozik. Úgy, hogy gyakorlatilag nem tudunk róla semmit. Mikor és hol született, illetve hunyt el? Hogy nézett ki, milyen volt a jelleme, hogyan uralkodott? Még sírja helyét sem ismerjük.
Viszont két olyan tettet köthetünk a nevéhez, amelyek egyenként is biztosítják helyét a halhatatlanok között:
- édesapjával, Álmossal megszervezte és sikerrel levezényelt a magyar állam beköltözését a Kárpát-medencébe, és a terület birtokbavételét;
- az általa vezetett Magyar Nagyfejedelemség 907-ben megnyerte egyik első és legkomolyabb önvédelmi harcát, amikor Pozsonynál szétzúzta a “magyarok kiirtására” érkező hatalmas frank sereget.
A honszerző, az “államalapító”
Anonymus így ír:
Amikor Álmos fejedelem érett ifjúvá serdült, nőül vette egy kiváló, ugyanazon földről való vezér leányát, akitől Árpád nevű fia született, akit magával vitt Pannóniába…
Születését nem előzték meg olyan égi jelek, mint amit Álmossal kapcsolatban ismerünk a Turul-monda kapcsán. Nem ismerjük születésének dátumát, sem édesanyja nevét. Annyi biztos, ő volt a magyarok második nagyfejedelme, és Álmossal együtt érkezett a Kárpát-medencébe. A krónikás hagyományban ő az, aki Attila örökségére hivatkozva népe nevében birtokba veszi az új hazát – itt olvasható III. Béla Névtelen jegyzőjénél.
A Gesta Hungarorumban megelevenedtek a vezérek, akik ha kellett, bátor harcosok voltak, de ha úgy kívánta a szükség, furfangos fürkészőkké váltak. Küzdelmeik bőven megállnának egy mai film forgatókönyveként, tényleg érdemes beleolvasni. A történet betetőzője és így főszereplője Árpád, aki Salán bolgár vezér megszalasztását követően egy „országgyűlés” élén szinte államalapítóként tűnik fel.
A diadal után Árpád vezér meg vitézei innen továbbvonulva addig a mocsárig mentek, melyet Körtvélytónak mondanak, s ott maradtak a Gyümölcsény-erdő mellett harmincnégy napig. Azon a helyen a vezér és nemesei elrendezték az országnak minden szokástörvényét meg valamennyi jogát is, hogy miképpen szolgáljanak a vezérnek meg főembereinek, vagy miképpen tegyenek igazságot bárminő elkövetett vétekért. Egyszersmind ott a vezér vele jött nemeseinek különböző helységeket adományozott összes lakosságukkal együtt. Azt a helyet, ahol mindezt elrendezték, a magyarok a maguk nyelvén Szerinek nevezték el azért, mert ott ejtették meg a szerét az ország egész dolgának.
Az atya nyomdokainak követése
Árpád haláláról is csak annyi információnk van, hogy Anonymus 907-re teszi az idejét:
Ezután az Úr megtestesülésének kilencszázhetedik esztendejében Árpád vezér is elköltözött ebből a világból. Tisztességgel temették őt el egy kis folyónak a forrása felett, amely kőmederben folyik alá Attila király városába. Egyszersmind ott a magyarok megtérése után a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére egyház épült, amelyet fejérnek hívnak.
A már említett pozsonyi csata is 907-ben volt, ezért igen makacsul tartja magát – az egyébként logikusnak tűnő – feltételezés, hogy Árpád és három fia a harcmezőn halt hősi halált, de ez nem túl valószínű. Korábban Szabados György történésszel beszélgettünk erről, és ő így fogalmazott: a „Turul-nemzetségbeli” Árpád szinte félistenként tisztelt uralkodó volt, dinasztiája pedig az államhatalom letéteményese. A korabeli magyar vezetés épelméjűségét vonja tehát kétségbe az, aki azt képzeli, hogy a nagyfejedelmi család zöme könnyelműen kockáztatja életét a harcban.
Bizonyítani nem lehet, de elképzelhető, hogy a frank sereg esetleg épp azért időzítette 907-re a támadását, mert tudomást szerzett Árpád haláláról, és abban reménykedett, hogy a trónutódlás esetleges zűrzavarában nagyobb esély nyílik a győzelemre.
Árpád jelentőségét egy XVII. századi szöveg fejezi ki a legjobban, már csak régies stílusa miatt is gyönyörű:
Almusnak Anya álmában egy sas-keselyőt láttatott méhében viselni, melly a’ fejét kebelébe tette, és maid tsak hamar e’ világra ki-terjedett patakot öntött-ki méhéből. A’ mit ez álmodott, a’ maradéki tapasztalták: a’ Pannóniába előre el-repült sas-keselyő Almus vala; a’ földeken uralkodó tengerek Árpádot jelentették. A’ mit az Attya ditsőségessen kezdett, hogy végezetlen munkának szerzője ne lenne, a’ Fia el-végezte. A’ mit amaz kívánt, ez meg-tellyesítette. Ez az Atyai nyomdokoknak ditséretes követése!
