Tudom, rossz szokás, de minden reggel, amikor a telefonom ébreszt, az első dolgom, hogy megnézzem a Facebookon, törtét-e bármi érdekes, amíg aludtam. 2016. december 24-én azt láttam meg először, még félálomban, hogy a Blaha Lujza téren már hajnali 3 óta gyülekeznek az emberek a krisnások délelőtt tizenegyre meghirdetett ételosztására. A tömeg állítólag azért is volt hatalmas, mert sokan vidékről jöttek Budapestre egy-egy tál meleg ételért. Karácsonykor.

Lehet, hogy a gazdasági mutatók egyre szebb képet festenek Magyarországról, de közben egyre többen kerülnek egyre kilátástalanabb helyzetbe. Közben a szociális szektort, aminek ezeken az embereken kellene segítenie, lélegeztető gépen tartja az állam, de csak annyira, hogy éppen ne lehessen halottá nyilvánítani.

Amikor erről kérdezném, Bazsa Tibor, a Menhely Alapítvány Vajdahunyad utcai hajléktalanszállójának vezetője udvariasan, de határozottan kihátrál. Nem szeretne politizálni, beszéljünk inkább az ünnepekről, és a munkájukról, elvégre azért érkeztünk Berecz kollégával. Tudom, hiába erőltetném.

A feketekávé illata a legerősebb az idős férfiakkal zsúfolt, boltívvel kettéosztott társalgóban. Karácsonyfa mindkét térfélen van: beljebb egy apró áll falra szerelt polcon, kívül, rögtön a bejárati ajtó mellett egy nagyobb. Ez alatt egy kék járókeret kallódik, mint ajándék, ami senkinek sem kellett. Amerre a szem néz, mindenütt kusza ledfüzérek villódznak a terített asztalokon bejgli, barna-, meg szőkekóla.

Az urak, többen ingben, nyakkenőben, mint valami polgári szalonban, kedélyesen társalognak, és időnként a sarkig tárt zöld ajtó irányába pislognak, ahonnan a YouTube legnépszerűbb karácsonyi dallamai áradnak kifelé ellenállhatatlanul. A zöld ajtón túl az irodában sorakoznak az ajándékcsomagok, bennük egy-egy pár új zokni, tusfürdő, édesség, és ami a legizgalmasabb: cirkuszjegy egy január végi előadásra. Produkció!

A főnök úr közben főúrrá avanzsál, minkét kezében egy-egy boros palackkal jár körbe. Mindenkinek jut egy pohárral, ízlés szerint, vörös, vagy fehér. Egy gondozónő áll meg az asztalok között: „karácsony van, énekeljünk együtt” – mondja, majd el is kezdi a „Kis karácsony, nagy karácsonyt”. Először úgy tűnik egyedül is fogja végigénekelni, de mire odaér, hogy „melegébe” már szinte mindenki bekapcsolódik.

A Vajdahunyad utca 3. szám alatt álló épület története legalább annyira fordulatos, mint a lakóié. Róluk egy kicsit később, most nézzük a szállót. A reformkorban, pontosabban 1861-ben építették, Hild tervezte, csak nem a híres József, hanem az unokaöccse, Károly. Eredeti funkciója szerint „romantikus lakóház”, de volt később üzem, majd munkásőrlaktanya is, egészen a rendszerváltásig. Azóta hajléktalanszálló.

Jelenleg négy fronton működik: van nappali melegedő, éjjeli menedékhely, vagyis a „fapad”, ahol este hattól reggel nyolcig maradhatnak az utcán élők. Van tea, zsíros kenyér, aki akar, kap sampont és törülközőt a tusoláshoz, lehet mosni, és ruhát szárítani, meg zárható szekrényt is lehet bérelni az értékeknek. Ötvenkét férőhely van, nyáron is gyakran, de telente mindig garantált a teltház.

A Menhely alapítvány saját találmánya a „lábadozó”. A krízisautók azokat próbálják bevinni oda telente, akik az egészségi állapotuk miatt, már jó eséllyel a nappalokat sem bírnák az utcán. Aki idekerül, amellett, hogy egészségügyi ellátást kap, belekezd egy szociális munkással közösen kidolgozott terv megvalósításába. A cél, hogy mire felépül, a kliens ne teljes reménytelenségben menjen vissza az utcára. Bár a harmincöt ágyas lábadozó működésének bőven lenne értelme nyáron is, az alapítvány költségvetéséből jelenleg csak a téli tűzoltómunka elvégzésre futja.

A legtöbben a fapadról, vagy a lábadozóból kerülnek fel a huszonnégy szerencsés számára hosszú távú, teljes körű ellátást kínáló szállóra, ahol a karácsonyi ünnepség zajlik. A három-négyágyas szobákban élő urak a nyugdíjuk hetven százalékát, de maximum ötvenezer forintot fizetnek havonta. A társaság meglehetősen vegyes, csak az köti össze őket, hogy ilyen-olyan okokból, de mind elveszítették az otthonukat.

A nem túl bőbeszédű Károly, aki már legalább tizenöt éve lakik a Vajdahunyad utcában, valaha nagyhalnak számított. Taxis volt, Zsiguliján „pillangókat” szállított a pesti éjszakában. Cápának hívták. Aztán jött egy válás, amit egy agyvérzés követett, amitől lebénult a baloldala. Partra vetette a sorsa.

Gyula egy félreértés miatt lett hajléktalan. Hitelt vett fel a gyerekeinek, azok meg azt hitték, hogy ajándékról van szó, úgyhogy nem igazán foglalkoztak a törlesztőrészletekkel. A biztonsági őr Gyula fizetett, amíg le nem robbant, akkor a végrehajtó elvitte a lakást. Egy hónapig aludt az utcán, feje alatt a tásákájával, amiben utolsó értéket tartotta: néhány ruhát, meg tisztálkodószereket. Egy-két óránál soha nem tudott többet aludni. Aztán rátalált az éjjeli menedékhelyre, onnan került fel a szállóra 2013 októberében.

„Hetvenkettő múltam, de tudom, alig nézek ki kilencvennek” – mondja. Bár nyugdíjas, visszament dolgozni, ismét biztonsági őrködik: reggel hattól este tízig tartó műszakokban. Két munkanap után kettőt pihenhet. Azt mondja, néha azért nagyon le tudja fárasztani a napi tizenhárom órányi kötelező ácsorgás.

„Valamikor sportoltam, talán azért bírom még, csak sajnos már elég sok műtétem volt. Szeretnék talpra állni, valakivel megismerkedni, egy kicsit még élni. Állítólag hosszú életű leszek, mert már kétszer is halálhíremet keltették. Buszvezető voltam, egyszer kamionnal ütköztem, és azt mondták, a helyszínen meghaltam. Aztán 88-ban vezetés közben szívinfarktust kaptam. Elvittem a csuklós buszt még a végállomásig, de ott már beszélni sem tudtam. Elvitt a mentő, de a kórházba szállítás közben meghaltam. Ehhez képest, még mindig itt vagyok.”

Gyula nem unalmában dolgozik. Bár a lakását elbukta, maradt még a tartozásából, és a behajtócég megtalálta a szállón. Meggyezett velük, így 2021-ben, hetvenhét évesen talán megszabadul tőlük. Már ha addig minden hónapban rendesen fel tudja adni a csekket. Egyszer úgy tűnt, újra sínre kerül: megismerkedett egy hölggyel, és oda is költözött hozzá. Idővel azonban kiderült, hogy a nő túl régóta volt már özvegy ahhoz, hogy együtt tudjon élni valakivel. Szerencsére éppen volt üresedés a Vajdahunyad utcában, így Gyula gond nélkül visszatérhetett. Bízik benne, hogy lesz még asszony az életében, akivel jobban alakul majd a kapcsolat.

Magyarországon a legtöbb férfi válás miatt kerül az utcára. Lászlót, a volt katonát a második küldte padlóra. Két évig szállodában élt, aztán stroke-ot kapott, majd négy évet húzott le kórházban, onnan érkezett fél évvel ezelőtt a szállóra. A hajléktalanság másik fő oka a munkanélküliség. A tetőfedő Józsefet háromszor rúgták ki egyik napról a másikra. Először a debreceni ingatlankezelőtől, közvetlenül a rendszerváltás után. Akkor még sikerült kisegítőként elhelyezkednie a baromfifeldolgozónál, de négy év után ott is elköszöntek tőle. Budapestre költözött, és tíz évig „trógerolt” a kínai piacon. Amikor már ott sem kellett, kilakoltatták.

Ferenc alighanem Budapest egyik legtapasztaltabb hajléktalanja. Tizennyolc éve nincs otthona, amióta megszűnt polgári állása a honvédségnél, s azzal együtt elveszett a szolgálati szoba-konyha. „Annyira rosszul esett, hogy azt gondoltam öngyilkos leszek, de aztán eszembe jutott, hogy annak nem lenne túl sok értelme. Kint voltam, de szerettem a szabad életet.”

Miközben Ferenc az életéről mesél, többször marad tátva a szám. Egész regényfolyam jönne ki a történetéből. Tíz év már például, hogy meghalt, halotti anyakönyvi kivonatát azóta is őrzi. De kezdjük az elején.

Ferenc Kaposváron született, az édesapja nem sokkal később disszidált, és meg sem állt a francia idegenlégióig, aztán meghalt valahol Indokínában 1953-ban. A francia állam szép összeget küldött hagyatékként a Magyarországon maradt családnak, ám mivel a fiatal özvegy éppen pártkarrierjét építgette, a teljes összeget felajánlotta Vöröskeresztnek. A terv annyiban bevált, hogy később pártitkár lett belőle, aztán újra férjhez ment, egy MÁV tisztviselőhöz.

Ferencnek 65-ben hihetetlen szerencséje volt: mielőtt bevonult, egymás után kétszer is négyese volt a lottón. A család egy négyszobás nyaralót vett a nyereményből Balatonfenyvesen. Évtizedekkel később, amikor az anyja meghalt, Ferenc a nyaralóból, és a kaposvári lakásból sem látott egy fillér örökséget sem. A mostohaapja összegabalyodott egy nála tíz évvel fiatalabb nővel, akivel nem csak összeházasodott, de olyan házassági szerződést is kötött, ami alapján mindent az új asszony örököl. Ekkor nyilváníttatta halottá Ferencet a mostohaapja.

„Amikor az utcára tettek, úgy gondoltam, nekem már mindegy, ahogy esik, úgy puffan. Valahol mindig dolgoztam, ha nem mást, az utcát sepertem az Arany János utca környékén. Az élettársam ott halt meg a Szabadság téren a tévészékházzal szemben, a parkban. Reggel hatra mentem dolgozni, de az ismerősök jöttek nyolc körül, hogy siessek, baj van. De akkor már hiába siettem. November volt, már havazott. Öt éve vagyok itt, megvan mindenem, nagyon rendesek velem. Pedig egyszer elmentem nyolc hónapra kirándulni. Vissza az utcára, egy nő miatt. De visszafogadtak, miután ő is meghalt. Jól vagyok, csak néha eszembe jut, milyen jó lenne valahogy mégis visszaszerezni a balatonfenyvesi házat. Levinném magammal innen az egész bandát.”