A nagy technológiai felfedezések korában hirtelen a városok is egy magasabbra törtek a felhők felé, így míg egy-két szintes, az elszabadult olaj- és gázlámpák miatt lángra kapó házból a lakók jó eséllyel könnyen kimenekülhettek, a többszintes épületeknél azonban már jóval komplikáltabb helyzetek álltak elő, így a tengerentúlon megszülettek a külső homlokzatokra szerelt tűzlépcsők.
Voltak azonban ennél jóval elvetemültebb ötletek is, így például Lewis Anidjah 1890-es terve, ami végső soron egy ablakon kidobható, a szemközti ház kerítésére erősíthető csúszda volt:
Vagy épp Pasquale Nigro textillel fedett szárnyai 1909-ből, mellyel az ablakból kiugorva egészen nyugodtan földet érhettünk volna, hiszen “az anyag alá szorult levegő megtörte volna a zuhanás erejét”:
Egyikük sem vehette azonban fel a versenyt egy bizonyos B. B. Oppenheimer 1879-ben született álmával, az ejtőernyős sisakkal, mely a fejre erősítve, zuhanás közben úgy másfél méteresre nyílt volna, és bármilyen magasságból való zuhanás után nyugodt földetérést biztosított volna, főleg, ha viselője a rugós cipőt sem felejtette az égő lakásban!
A legegyszerűbb megoldásra azonban még kellett várni néhány évtizedet, hiszen mi is lehetne jobb egy egyszerű, zárt csőcsúszdánál?
