A XVI. század Európájában minden az Újvilág felfedezéséről szólt, és a nagy tengeri nemzetek képviselői tucatjával fosztották ki az észak-amerikai indiánokat, vagy épp a közép- és dél-amerikai nagy birodalmakat.
A Tiroli Alpok csendes csúcsai közt azonban ügyet se vetettek a végeláthatatlan mennyiségben érkező kincsekre és értékekre, sőt, egy új művészet volt épp kialakulóban, köszönhetően az apátságok szerzeteseinek és a mindennapi embereknek, akik első hallásra érthetetlen módon pókok, vagy hernyók hálóinak gyűjtésével töltötték a szabadidejüket.
Az osztrák-olasz határon fekvő falvakban született új művészet alapját a fáradságos munkával megtisztított pókselyemből képzett, képeslapnyi vászon adta, melyre aztán leheletfinom madárszőrből készített ecsetekkel szentek alakjai, vagy épp tájképek kerültek.
Az első, ilyen vászonra készített, fény felé tartva áttetsző képek templomok és kolostorok falára kerültek, és törékenységük miatt nyilvánvalóan óriási becsben tartották azokat, készítőjük pedig ezekkel fejezhette ki elkötelezettségét az egyház szolgálata iránt, valamint bizonyíthatta határtalan türelmét és kitartását is.
A téma első nagy kutatója, Ina Cassirer megemlékezik róla, hogy az így szőtt vásznak szálai alig 1-3 mikron vastagok, ellentétben például a selyemhernyó selymének 13-26 mikronos vastagságával. Nem csoda tehát, hogy a vásznak gyakran elszakadtak, vagy szennyeződések kerültek a szálak közé, elrontva a képek átláthatóságát. Ezért trükkök egész sora született az anyag ellenállóbbá tételére – Johann Burgman, a XVIII.-XIX. század fordulójának mestere több kortársával együtt például hígított tejjel erősítette meg azokat, a festéshez használt vízbe pedig mogyorókat áztatott, hogy az azokból távozó olajok segítsék a festékek felhordását.
A művészek természetesen büszkék voltak a festményekre, így nem ritkán a vászon egy részét festetlenül hagyták,v agy indokolatlan pókokat festettek a képekre, hogy ezzel is emlékeztessék az embereket arra, milyen csodálatos munkával is van dolguk.
Johann Burgman 1825-ben bekövetkezett halála után a stílus assan hanyatlani kezdett, bár Cassirer megemlékezett egy, a századfordulón Amerikában dolgozó művészről, akinek halála után néhány műve a washingtoni Museum of American History gyűjteményében landolt, valamint egy szuvenírboltosról, akik az 1870-es évektől egészen az 1930-asokig árultak a turistáknak tiroli tájakat megörökítő képeket, de immár közel nyolcvan éve senki sem folytatta a hagyományt.
