Léteztek valaha óriások? A görög mitológiából például gigászokként és titánokként ismerjük őket, De a Biblia is említést tesz róluk. Az emberekkel együtt éltek a földön még az özönvíz előtt:
Lőn pedig, hogy az emberek sokasodni kezdének a föld színén, és leányaik születének. És láták az Istennek fiai az emberek leányait, hogy szépek azok, és vevének magoknak feleségeket mind azok közűl, kiket megkedvelnek vala. És monda az Úr: Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben, mivelhogy ő test; legyen életének ideje száz húsz esztendő.
Az óriások valának a földön abban az időben, sőt még azután is, mikor az Isten fiai bémenének az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szűlének nékik. Ezek ama hatalmasok, kik eleitől fogva híres-neves emberek voltak.
– olvashatjuk Mózes első könyvében. De még saját népünk ősei közt is találunk óriást, nem is kisebb személyiséget, mint Ménrótot, Hunor és Magor édesapját:
[…]az özönviz után a kétszázegyedik esztendőben a Jáfet magvából eredt Menróth óriás, Thana fia […] vissza kell térnünk Menróth óriásra, ki a nyelvek megkezdődött összezavarodása után Eviláth földére méne, mellyet ez időben Persia tartományának neveznek, és ott nejétől Eneth-től két fiat nemze, Hunort tudniillik és Mogort, kiktől a húnok vagy magyarok származtak.
– tudjuk Kézai Simon mestertől. Krónikásaink nyilvánvalóan alapos emberek voltak, és ha már a magyarok történetének elbeszélésbe fogtak, hát azt az elejéről kezdték. Amit pedig nem tudtak, az a régmúltra vonatkozó egyetlen hiteles forrás, a Biblia alapján vázolták.
Óriást találtak egy farmon
Egészen más volt a helyzet a XIX. század végén, amikor már inkább a mesék iránti vágyódás, és “hiszékenység” okozott nagy felfordulást az Egyesült Államokban:
Persze csúnya átverés volt az egész. George Hull dohánykereskedő egy estén valamikor 1868-ban komoly vitát folytatott egy metodista lelkésszel a Teremtés könyvében leírt lényekről. Utóbbi oly elszántan védte valódiságukat, hogy Hull elhatározta, pénzt csinál az emberek vak hitéből. Szerzett egy három méteres gipsztömböt, és kifaragtatott belőle egy humanoid alakot, majd festékkel hitelesnek látszó leletet készített belőle.
Amikor megvolt, unokatestére, William Newell cardiffi farmján a két férfi, és Newell fia elásta a szobrot. Egy évig feküdt a földben, amikor elérkezettnek látták az időt: Newell kutat ásatott egy bizonyos helyen, ahol hogy, hogy nem a munkások rábukkantak az óriás megkövesedett maradványára.
Egy vagyont szedtek össze
A következő napokban már ezrével érkeztek a turisták, akiket nem érdekelt sem az időközben fél dollárra emelt jegyár, sem a Yale Egyetem tudósainak megállapítása, miszerint hamisítványról van szó. Éles vita robbant ki a tudomány és a vallás képviselői között, ami még tovább fokozta a látogatók számát, és természetesen a csalók bevételeit. Olyannyira, hogy megjelentek a befektetők is.
Mielőtt még lelepleződtek volna, Hullék 23 ezer dollárért eladták az óriást David Hannum bankárnak, aki országos turnéra indult: a leletet kiállították Syracusa városában, majd New Yorkban. Akkora üzlet volt, hogy a bankár még 50 ezer dollárért sem volt hajlandó eladni a leletet.
Kár volt. A vevő ugyanis a hamisításairól híres Phineas Taylor Barnum cirkusztulajdonos volt, aki nem nyugodott bele az elutasításba. Ő is kifaragtatta a maga “cardiffi óriását”, és azt híresztelte, Hannumék csak egy ócska hamisítványt mutogatnak. Az emberek pedig csak tódultak és fizettek. Hannum pert indított a cirkuszos ellen, egyre nagyobb balhé kerekedett, George Hull pedig úgy döntött, kitálal.
1869. december 4-én újságírók előtt vallotta be a csalást, ezzel egyszer s mindenkorra véget vetett a cardiffi óriás karrierjének.
