Az indiai Uttarakhand tartomány hegyei manapság leginkább csak hegymászókat látnak, de ez korántsem volt mindig így, hiszen a közelben vezet a hinduk egyik zarándokútja, ennek köszönhetően pedig sokszor nagy csoportok jártak erre.
Így annyira nem meglepő tehát, hogy az itt létrehozott nemzeti park egyik őre 1942-ben óriási felfedezést tett: a Roopkund-tóhoz leereszkedve, a néhány hétre visszahúzódott gleccser nyomában több száz, sok esetben még szerves maradványokat is tartalmazó csontvázat, fából készült tárgyakat, fém nyílhegyeket, bőrszandálokat és gyűrűket fedezett fel.
Az indiaiak először úgy gondolták, hogy a maradványok egy titkos japán akció résztvevőinek maradványai lehettek (a második világháború közepén járva ez nem is volt annyira lehetetlen elmélet), egy brit vizsgálat azonban hamar kiderítette, hogy a csontok korántsem frissek, sőt, jó eséllyel a dogra-tibeti háborúból (1841-1842) hazatérés közben eltévedt Zoravar Szingh generálisé, valamint katonáié lehettek.
Ez az elmélet egészen a hatvanas évekig tartotta magát, amikor az első szénizotópos teszteket is elvégezték. Ez néhány évtizeddel még korábbra, a XII.-XV. század közti időszakra tette a testek korát, és meredekebbnél meredekebb elméletek – így például a tömeges rituális öngyilkosságé, vagy egy ismeretlen vírusé – bukkantak fel a halálesetek okaira.
2004-ben aztán a National Geographic Channel megbízására európai és indiai tudósok csapata indított vizsgálatot a rejtélyes történet minden részletének kinyomozása érdekében, mely során kiderült, hogy a testek a IX. századból származnak, tehát azok közel ezerkétszáz éve nyugszanak már a magas csúcsok közt.
A koponyák hátsó részén a legtöbb esetben hasonló repedéseket találtak, melyeket egyetlen nagy ütés okozhatott. Egyetlen fegyver, vagy kőomlás sem okoz azonban hasonló nyomokat, így csak egy magyarázat maradt a tömeges halálokra:
A testek egyébként több népcsoportból származó emberekéi voltak – a DNS-tesztek során egyértelműen megkülönböztethetők az alacsonyabb, helyi hordárok maradványai az egész minta kétharmadát adó, nyugat-indiai csitpavánokétól.
A csontokat ma komoly veszély fenyegeti, hiszen egyrészt évről évre pusztulnak, másrészt pedig a tavat meglátogató turisták sokszor nehezen állnak ellen a kísértésnek, hogy egy kisebb szilánkot, vagy csontot elvigyenek magukkal.
