“Villantsd rá a legszebb mosolyodat!”
Szentirmai Viki érzékenyítő foglalkozásokat tart a Nem Adom Fel kávézóban, ami az első, kizárólag akadállyal élőket foglalkoztató kávézó Budapesten. A többi közt szájjal festeni tanítja a gyerekeket, akik így betekintést nyerhetnek az itt dolgozók helyzetébe.
Cinikus ember vagyok. Nagyon jókat szoktam röhögni magamon és másokon is. Persze, engem is ki lehet nevetni, nincs ezzel semmi gond. Ha elesek, nevetek egy jót azon, mekkorát zakóztam. Ha azonban felszállok a verdámra, megszűnök mozgássérült lenni.
Viki elektromos mopeddel közlekedik, járni kerettel tud, bal karját korlátozottan képes használni. Szerinte ép ember tulajdonképpen nincs is, legfeljebb más jobban rejtegeti a maga gyengeségét.
A szocializmusban a testileg ép, egészséges ember eszményét hirdették. Intézetekben eldugva éldegéltek a hozzánk hasonlók. Azt hihették, nincs segítség, hiszen soha nem ismertek mást; nem hogy akadálymentesítve nem volt még semmi, a sérültek létezéséről sem igen vettek tudomást. Tátott szájjal bámultak ránk a villamoson, ha kimerészkedtünk. Én akkor kezdtem hátránynak érezni ezt az egészet, amikor kamaszlány lettem. Anyukám viszont arra tanított: úgy kell utcára mennem, hogy ne zavarjon a helyzetem. Érezzem csak úgy, hogy én vagyok a legjobb! Ezzel egy életre felvértezett önbizalommal, megtanított rá, hogy félkarú óriásnak érezzem magam.
Viki azt mondja, élete igazán lánya születésekor nyert értelmet. Fruzsi ma már főiskolás, és mindenben édesanyja segítségére van. Ő cserébe igyekszik neki átadni azt a pozitív szemléletet, amit otthonról hozott, és aminek hála a gimis évek során is töretlen maradt az önbizalma.
Amikor gimibe jártam, a lányok nem igazán fogadtak el. Mindig is igényes nő voltam, adtam a megjelenésemre: anyukámtól vettem át azt is, hogy mindig szépen kisminkelem magam. Emlékszem, óvodás koromban azt mondták neki, hogy vágassa le a hajamat, mert úgy jobban tudom majd kezelni, ő viszont nemet mondott erre. Nem is kellett, megtanultam fésülködni a működő jobb kezemmel.
Persze, ezzel volt, aki előtt végképp elástam magam. Mások viszont elfogadtak úgy, ahogy vagyok, és ők a mai napig a barátaim. Úgy nem lehet leélni egy életet, hogy az ember beül egy sarokba és sír. Engem az a tudat tart életben, hogy igyekszem ugyanúgy élni, mint más emberek. Volt olyan 15 éves kislány a foglalkozáson, aki azt mondta nekem: “most már nem bánom, ha az élet úgy hozza, hogy kerekesszékbe kerülök, mert akkor olyan leszek, mint te.”
“Nem lettem kiközösítve, mert király arc vagyok”
A 25 éves Báder Ricsi már a kezdetektől erősíti a Nem Adom Fel csapatát, részt vesz az új dolgozók kiválasztásában is.
A legfőbb szempont, hogy képes legyen értéket közvetíteni, hátrányból előnyt kovácsolni az, akit ide felveszünk. Értse a “nem adom fel” életérzést, tudjon kommunikálni, egyszóval legyen jó arc. Akkor megtalálja a neki alkalmas feladatot, akár felszolgálóként, akár a konyhán vagy a pult mögött.
Ricsi, aki maga is felszolgáló, izomgyengeséggel született. Gyerekkorában több mint 15 korrekciós műtéten esett át: “hol kivették, hol betették a lábamba a csavarokat” – mondja. Apja, amikor értesült fia állapotáról, elhagyta a családot. Ricsi ugyan nem haragtartó, de eszében sem lenne felvenni vele a kapcsolatot.
Mindig a jót és a pozitívumot keresem. Édesanyám rengeteg szeretetet adott, szigorú is volt, ha kellett, igyekezett mindkét szülő szerepét ellátni.
Az önbizalmamat az általános iskola hozta meg, ahol ép gyerekek közt nőttem fel, és egyáltalán nem voltam kiközösítve. Jóban voltam mindig mindenkivel. Azt hiszem, ez a személyiségemnek köszönhető, mert király arc vagyok. Ha egy-két srác rám szállt néha, őket a szünetben elintézték a többiek. Érdekes mód épp egy ilyen srácból lett az egyik legjobb barátom.
Nyolcadikig bottal jártam, azután volt egy gerincműtétem, aminek következtében a csípőm legyengült. Dönteném kellett: sátrat viszek magammal a közértbe, ha vásárolni megyek, vagy bevállalom a kerekesszéket.
Nagyon érdekesek ezek a reakciók – talán ilyenkor döbbennek rá, milyen ciki valakit így bámulni. Hajlamosak vagyunk külső alapján ítélkezni. Ennek a leküzdésében is segítenek az érzékenyítő tréningek, ahol a résztvevők játékos formában ugyan, de kipróbálhatják, milyen sérültként élni. Nem sajnálkozni kell, hogy “jaj, szegény”, inkább odafigyelni a másikra.
Ricsi – egy szilveszteri fogadalmához hűen – most vág bele, hogy megszerezze a jogsit. A másik, aminek nagyon örülne, egy párkapcsolat.
Mindenhol ismerkedek, mindenkivel szeretek kommunikálni. Régebben nagyon meg akartam mutatni a világnak, hogy sérült létemre barátnőm van, hogy menő vagyok. Most már inkább azt szeretném, hogy legyen valaki, aki szeret.
“Van, ami nem adatott meg, de jót én is kapok”
Kozák László először akkor állt neki felfedezni a világot, amikor – egy tricikli és egy tolószék után – végre elektromos kerekesszéket kapott. A férfi végtagjai egy gyermekkori betegség szövődménye következtében nem fejlődtek ki rendesen. Habár megfelelő kezelés mellett 70 százalékra jósolták a gyógyulását, a szülei idő előtt hazavitték a kórházból. Azt mondja: mára megbocsájtott nekik, akkor is, ha ezzel keresztülhúzták élete legnagyobb terveit.
Amikor elektromos széket kaptam, nekiálltam csavarogni. Előtte csak a kórházat meg az intézeteket ismertem. Nem tudtam, milyen a világ, milyenek az emberek. Szerettem volna sportolni, csajozni, jó munkákat szerezni – biztos, hogy máskülönben mindre meglett volna az esélyem, de hát nem mindenkinek jöhet össze. Talán oka volt, talán csak megtörténnek velünk a dolgok.
Lászlót két nővére gondozta, akik váltott műszakban dolgoztak, hogy valamelyikük mindig mellette lehessen. Gyerekkorában triciklivel közlekedett, ennek köszönheti, hogy a lába valamennyire hajlítható. 17 évesen aztán az ország egyik legprofibb sebésze műtötte, hogy kiegyenesítsék a térdét.
Műtét után azt mondták, még két hét és felkelhetek. Abból lett még két hét, és még két hét… végül egy egész évet töltöttem a kórházban, nyakig gipszben. A nap felében súlyokkal kellett nyújtani a lábamat. Depressziós lettem, úgy éreztem, nem bírom tovább. Végül a tanulás mentett meg.
Felgyógyulása után könyvtárba is járt, falta az új ismereteket. Hamar kiderült, hogy az egyetemre is lenne esélye, ám végül az állapota miatt ez nem valósulhatott meg. Olvasni azonban a mai napig szeret, és nem adja fel, hogy ha álmait követve pszichológus nem is, de egy nap legalább kommunikációs tanácsadó lehessen.
Bár csupán havi 59 ezerből kénytelen gazdálkodni, nem ez bántja a legjobban. Szeretne végre dolgozni, érezni, hogy hasznos feladata van. A látszattal ellentétben ügyes a kezével, gyorsan gépel, ért a számítógépes feladatokhoz is. Reméli, hogy előbb-utóbb irodai munkához jut.
Nem ez lenne az első komoly eredménye: amikor nővérei meghaltak, azt hitte, nem éli túl a gondoskodásuk nélkül. Végül azonban teljesen önellátóvá vált. Amióta pedig hitében keres megnyugvást, új barátokat is talált magának, akik még alacsonyabb ágyat is csináltattak neki, amire segítség nélkül fel tud mászni.
Mindenki azt kapja, amit elbír. Lehet, hogy nem mindig könnyű meglátni, de azért kapok jót én is. Ég és föld a különbség például aközött, amilyen a nyolcvanas években volt sérültnek lenni, és amilyen most.
