Aznap, mikor elindultam kipróbálni Budapest legolcsóbb kínai éttermét, a Keletibe érkezett be a vonatom, ahol megleptem magam egy doboz Fantával és egy 300 Ft-os januári Play Boyjal. Hogy kicsit átgondoljam az aznapi menetrendemet, leültem egy padra, elraktam az üdítőt a táskámba, az újságba pedig belelapoztam. Nem olvastam még álmosan, kora délelőtt, a félig üres Keletiben Play Boyt, fura, de férfiasan jó érzés volt. Akkor még nem is sejtettem, hogy azon a reggeli boldogságtúrán több pénzt költöttem el, mint amennyiért aznap délután megebédeltem Budapest legolcsóbb kínai éttermében.
Nagy szemétkaja-fogyasztó vagyok, közel egy évtizednyi kollégiumi, majd albérleti lét után határozottan állíthatom, hogy a kínai kaja nem számít szemétkajának, sőt, a kínai kaja valóságos ünnep tud lenni. Pláne azoknak, akik túl vannak tengernyi melegszendvicskrémen, tonnányi különleges vagdalthúson és temérdek zacskós levesen. A kínai kajával tehát, mint műfajjal semmi baj nincs, ráadásul az össznépi szájhúzogatás és a kutyahúsozás ellenére, szinte nincs olyan étterem Pesten, ami estére ne lenne kifosztva, vagy szinte már fényesre nyalva. Az azonban már más kérdés, hogy bele lehet-e futni egy-egy gyomorfertőzésbe vagy szalmonellába, ha nem vigyáz az ember. Erre egyébként az egyértelmű válasz az, hogy igen.
Fontos lenne tehát tudnunk, hogy hogyan és egyáltalán mi alapján válasszunk, már ha nem akarunk este úgy fetrengeni az ágyban, mint aki délután forró ólmot evett. Sajnos az a helyzet, hogy a kínai éttermek olyanok, mint Forrest Gump szerint a bonbonok meg az élet, meg tudjátok, az a hülyeség. Én eddig például kétszer szaladtam bele a pálcikába és ráadásul pont olyan helyeken, ahol nem vártam volna. A sok vegyes tapasztalaton felbuzdulva gondoltuk úgy, hogy felkutatjuk Budapest legolcsóbb kínai éttermét, hogy végleg megtudjuk: az olcsó szecsuáninak híg-e a leve, avagy tudunk-e szándékosan gyomorrontást kapni.
A megfelelő étterem kiválasztásakor tehát egyetlen dolgot tartottunk szem előtt, mégpedig az árat. Arra voltunk kíváncsiak, hogy mi az a legkevesebb összeg, amiért egy tál, jó esetben forrón gőzölgő kínait kapunk. Elkezdtünk először saját kútfőből keresgélni, de egy idő után igénybe vettük az ismerőseink tudásanyagát is, így jutottunk el a Stadionok közelében lévő étkezdébe, amiben már jártam korábban, de nem emlékeztem, hogy milyenek voltak az ételek, az árakról pedig pláne gőzöm sem volt. Akkor jöttem rá, hogy jó helyen járunk, amikor a metrómegállót elhagyva átmentem a zebrán, majd egy kis séta után megpillantottam egy táblát, amire egymás alá a következő volt kiírva:
A hely, ahogy beléptünk gyakorlatilag rögtön mellbe vágott, de nem úgy, ahogyan azt gondolnád kedves olvasó. Rendes esetben egy 420 forintos menü elfogyasztása előtt nem ül le nagy elvárásokkal az ember, ám a környezet, az eladók, a rendelés és az evőeszközök mind nem arról árulkodtak, hogy itt két olcsó energiaital árát fogjuk elkölteni. Mindenekelőtt ki kell emelnem a választékot, amely bár nem tért el semmiben a többi kínai étteremétől, de legalább mindenféle húsból és köretből volt bőségesen, ami persze a mi olcsó menünket nem érintette. Nekünk ugyanis be kellett érnünk kétféle, leszűkített lehetőségekből választható hússal és sima rizzsel. Persze csak hogy tisztába legyünk a hely áraival, rendeltünk egy másik menüt is, aminél már abból választhattunk, így a két menüért fizettünk összesen 900 Ft-t.
Jó oké, nagyon olcsó, de milyen az íze? Röviden, nagyon finom. A legmeglepőbb és legszürreálisabb az egészben az, hogy az olcsóságérzet az első falatok után szinte rögtön eltűnik és bár senki ne várjon eget rengető gasztroélményt, de a siitake gombának gomba íze van, semmi nincsen szétfőzve, a zöldség roppan, ráadásul minden ott és akkor csíp, savanyú meg édes, amikor kell. A kaja tehát nem kiemelkedő, hanem egyszerűen jó. Olyan az étterem, mintha megtaláltuk volna a kínai éttermek esszenciáját ár és érték tekintetében egyaránt.
A második menü, vagyis a szezámos csirke csak tovább erősítette a fent írtakat, mivel szinte nem volt benne hiba, bár a krumpli lehetett volna kicsit frissebb. Amikor szezámos csirkét eszik az ember, általában az elfogyasztás után 30 perccel két lábon járó cukor-keményítő-kómássá változik, amin csak és kizárólag az alvás tud segíteni. Óriási pluszpont a helynek, hogy valamiért ezt itt ki tudták küszöbölni, nyoma sem volt a szemleragadós álmosságnak. Külön ki kell emelnem, hogy a máz, a drágább helyekkel ellentétben, itt nem állt össze karamellizálódott páncéllá, amin szilánkosra törik a műanyag evőeszköz, hanem épp annyira volt kemény, amennyire kellett.
Apropó evőeszköz. A helyen fém evőeszközökkel lehetett enni a porcelánhatású tányérokból, amelyek nem tudom, milyen anyagból készültek, de határozottan nem műanyagból. Az étel mellett a környezet is kellemes volt, a falon hatalmas tévé lógott, a boxokat különféle vázák és szobrok díszítették, a fali díszek és művirágok is rendben voltak, bár én személy szerint kicsit hiányoltam a több giccset. Amikor megkérdeztem az eladót, hogy készíthetek-e pár képet a helyről a cikkhez, akkor mosolyogva bólogatott, bár nem voltam benne biztos, hogy érti, miért is kellenek a fotók.
Annyit mindenesetre elmondott, hogy már hét éve csinálják a helyet és szerencsére egyre jobban megy. Mikor kora délután ott voltam, akkor félház lehetett, de a legérdekesebb inkább a vendégek összetétele volt. Sok idős, környékbeli ebédelt velem, távozáskor pedig mindenki szemmel láthatóan úgy köszönt el, mint aki személyesen ismeri az eladókat, akiknek a 7-8 év körüli gyereke ott játszott az étteremben és mindenkitől sziával búcsúzott. Mindent összegezve: a Stadionok metrómegálló környékén lévő étterem
