Egy család, ami hat hétig hánykolódott a tengeren, majd épségben partot ért

Douglas Robertson apja csőd szélén volt, amikor úgy döntött, eladja a farmját és vesz egy hajót. A fiú ekkor 18 éves volt. A kaland izgalmasan indult, egy család együtt egy hajón, aztán majdnem tragikus véget ért, amikor a hajó süllyedni kezdett. A Robertson-család ugyanis

6 hetet töltött egy csónakban.

A 7 fős család még 1971-ben indult útnak, hajóztak a Karib-tengeren, voltak Jamaikában és három hetet töltöttek a Galápagos-szigeteken. Amikor már egy éve a vízen voltak, több mint 300 kilométerre a legközelebbi parttól, gyilkos bálnák vették körbe a hajót. A bálnák támadásától a hajó süllyedni kezdett. Mind megrémültek, tudták, hogy el kell hagyniuk a fedélzetet,

mielőtt elnyeli őket a víz. 

A családnak sikerült elhagynia a süllyedő hajót és egy mentőcsónakban kellett kitalálniuk, mihez kezdenek. Két napig csak arra tudtak gondolni, hogyan fognak meghalni. Éhen halnak vagy megfulladnak. Mindössze 10 napra elegendő vizük volt, ezen kívül pedig némi ennivaló. Az, hogy a legközelebbi szárazföldre evezzenek, elvetélt ötletnek tűnt. Arra jutottak, hogy érdemesebb lenne eljutni  a Csendes-óceán közepére, ahol az esővizet gyűjthetnek az ottani esőkből, és így életben maradhatnak.

Az élet a csónakban persze nem volt fenékig tejfel. Legtöbbször térdig álltak a tengervízben, puszta kézzel kellett teknősöket megölniük. Hogy miért? A vérüket itták meg, hogy életben maradjanak. Az étkezésük is változatos volt, néha teknős tojást, néha cápák belsőségeit ették. Mivel az egész család kénytelen volt egy ilyen kicsi helyen élni, nem csoda, hogy rengeteget veszekedtek. Pláne akkor, amikor az ivóvíztartályuk odaveszett néhány agresszív teknős miatt.

A nehézségeken túl azonban persze megtanultak egy fontos dolgot. Értékelni minden egyes napot. Látni, ahogy felkel majd lemegy a nap egészen más élmény, ha minden nap hálás vagy azért, hogy még életben vagy.

38 nap után egy hajó tűnt fel a vízen, japán halászhajó közeledett feléjük. Az egész család ugrálni kezdett örömében. Még öt hétig sodródtak, de a család azt mondja, húsz évig tartott, még feldolgozták a történteket.

A szülők azóta elváltak, az apa pedig rákban meghalt 1992-ben. Nem sokat beszélnek azóta a történtekről, csak néha ellátogatnak a helyi múzeumban, ahova a kis csónakjukat kiállították.

(Mirror)