Kedvem lett volna idézőjelbe tenni a művész szót a címben, de nem szeretnék gúnyolódni. Peter Stewart ugyanis népszerű fotós, szép, színes, gusztusos táj- és városképeket készít, olyanokat, amiket a felszínes szemlélő élvezettel nézeget anélkül, hogy bármivel is gazdagodna közben, és amiket tízezerszámra találunk a népszerű képmegosztó oldalakon (500px, Flickr, stb.). Az első ránézésre látszik, hogy képeibe belenyúl: túl világosak, túl részletesek ahhoz, hogy akár csak hasonlítsanak is az eredeti, nyers képhez, az ég sosem kiégett (tehát teljesen fehér), az árnyékos részek pedig részletgazdagok, világosak.
Minden profi fotós belenyúl a képeibe, nincs ezzel baj, ám – főleg a fotóriporterek esetében – ennek mértékét írott és íratlan szabályok korlátozzák. Expozíciót, fehéregyensúlyt, tónust állíthatnak, vághatják a képet, de az a fotós, aki – jobb szó híján – nagyjából a valóságot, azt a pillanatot szeretné visszaadni, amit a szeme elé tárult, nem távolíthat el semmit a képről és nem is adhat hozzá. Stewart ezekkel nem foglalkozik, neki a kész kép számít, illetve az, hogy minél hatásosabb legyen. “Fanasztikus és szürreális megközelítést alkalmazok a digitális fotográfia terén”, magyarázza technikáit. Ezek között megtalálható a több expozíciós eljárás, melynek során különböző beállítással ugyanarról készült képeket ötvöz, de lazán módosítja a színeket, photoshopol az égre napsugarakat, vagy,
Most – egyébként dicséretes gesztusként – közzétett egy egész előtte-utána sorozatot arról, hogyan is készülnek képei. Nézzétek végig – tanulságos! -, és döntsétek el, belefér-e, vagy ez már hazugság! Ezentúl pedig ennek fényében nézegessétek az utazási prospektusokat, amelyekben egytől-egyig hasonló képek vannak.
