A most 22 éves ausztrál Gemma Walker alig 14 éves volt, mikor az orvosok egyszerre anorexiával és bulimiával diagnosztizálták. Az általános iskolás lányt szülei vitték orvoshoz, mivel feltűnt nekik, hogy lányuk szinte egyáltalán nem eszik. Mikor rákérdeztek az iskolában és ott is hasonló választ kaptak, úgy döntöttek, orvosi segítséget kérnek.
Gemma ezután kórházba került, ahol az orvosok minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy megmentsék az akkor mindössze 29 kilós kamaszlány életét. Csakhogy a legjobb szándék ellenére Gemma állapota semmit sem javult. A Daily Mail ausztrál kiadásának adott interjújában elmondta, minden egyes kórházban töltött nap arra várt, hogy egy szép nap többet nem ébredt fel.
„Biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. Annál is inkább, mert a felvételemkor az orvosom azt jósolta, ebben az állapotban legfeljebb 48 órát fogok még élni.”
Végül nem így lett. És néhány hónap múlva Gemma állapota ha lassan is, de javulni kezdett. Mikor az orvosok úgy ítélték meg, hogy elég stabil az állapota és eleget hízott, hazaküldték. Az első időszakban úgy tűnt, minden rendben van: Gemma szépen és sokat evett és egyre csak szedte magára az újabb és újabb kilókat. A szülei, és a környezete is megnyugodott, hiszen úgy tűnt, egyre jobb formában van.
Nem tudhatták, hogy a fiatal lányt az evési rendellenességek egy másik súlyos válfaja, a bulimia támadta meg. Gemma azt mondja, volt, hogy ebben az időszakban egy ültő helyében felfalt 6500 kalóriányi ételt.
„Addig nem tudtam abbahagyni az evést, míg hallucinálni nem kezdtem a töménytelen mennyiségű ételtől. Ezután rendre meghánytattam magam, hogy megkönnyebbüljek.”
Mikor Gemma egyik alkalommal lebukott, szülei újra kórházba vitték. Újabb kezelések következtek, aminek végén édesapja arra buzdította lányát, írjon búcsúlevelet az evési rendellenességeinek.
A fiatal lánynak végül hét évébe került, hogy megszabaduljon betegségeitől. Ma már teljesen egészséges, dolgozik és minden erejét abba fekteti, hogy felhívja a figyelmet a hozzá hasonló betegekre.
„Elő-előfordul, hogy a kezembe kerül egy kép abból az időszakból, mikor igazán beteg voltam. Talán furcsa, de rossz érzés fog el, ha rájuk nézek. És soha nem a látvány borzaszt el, hanem az érzés: minden egyes képről tudom ugyanis, mi volt a hátterében. Tudom, hogy éreztem magam, mire gondoltam, mikor készült. Jó érzés belegondolni, hogy mindez a harc már mögöttem van.”
