Az eleinte fekete levesként is emlegetett kávét a törökök hozták Magyarországra, de azt borivó nemzet lévén nyilvánvalóan undorítónak tartottuk, így évtizedeken át sikeresen ellenálltunk a csábításának. Az első pesti kávéfőzők a tizennyolcadik század első éveiben jelentek meg, virágzásuk pedig egészen a második világháború utánig tartott, mikor a kávéházak majd mindegyike bezárt. A több évtizeden át pusztuló örökséget csak a kétezres években kezdték újraéleszteni, így újranyitott többek közt a Centrál (itt született a Nyugat is) és a New York is, melyek a századforduló irodalmi és kulturális életében megkerülhetetlenek voltak.
Kosztolányi Dezső: Budapest, a kávéváros (1914) – részlet
Aki fintorgatja az orrát, hogy a kávéház plebejus hely, a jöttmentek kaszinója, annak azt mondom, hogy ma már kevés oly arisztokrata és úri kúria van, mint a kávéház, melynek tisztes, munkás, történelmi múltja van.
Száz éve, hogy született a mai kávéház öregapja. Tiszteld, pesti ember, a kávéházat, vénebb és tiszteletteljesebb az, mint te magad. Neki volt öregapja. Neked, rongyos, talán öregapád se volt. Mi, akik kivagyunk a nagytőke áldásaiból, naponta megszerezhetjük a fény és a gazdagság illúzióját, mikor beülünk egy ízléstelen kávéházba és zsebünkben hetven fillérrel, keleti kényelemmel elterpeszkedünk egy asztal mellett, mely mögött sok százezer koronák állanak, szolgálatkész lakájok sürögnek, ívlámpák égnek és fűtőtestek donganak. Átjáróházunk a gazdagság, melynek perzsaszőnyegeit lyukas cipőkkel tapodjuk, de annyit vagyunk ebben az átjáróházban, hogy már szinte a miénk. A középkori király csemcsegő kéjjel ette volna meg azt a rothadt kis imbiszt, amit te ordítva küldesz vissza a pincérrel.
Aztán a mi kávéházunk családias is. Beszéljek a borszesz kék lángjáról? Az otthon fehér függönyeiről? A mély díványról, a családi arcképesalbumról, az ősi fészekről? Nem, a kávéházról beszélek. Ami történik ezen a földön, itt történik. A kis asztalkáknál diákok készülnek a vizsgára, anatómiát, jogbölcseletet, irodalomtörténetet tanulnak. Ha akarom, szabadegyetem. A nagy asztalnál prelegálnak, esztétikát, filozófiát, architektúrát, nyelvészetet, lélektant, botanikát, gyógyszertant.
Fel kell fedeznem a pesti ember számára, hogy az aszpirin nemcsak a kávéházban, de – elvétve – a gyógytárakban is kapható. Az irodalomról nem is merek szólni. Az első kávéházi törzsvendég Petőfi Sándor volt. Azóta a magyar irodalom a kávésiparral együtt fejlődik, a forradalom a kávéházakban tör ki, csitul el s egy jövendő történész feladata megállapítani, milyen hatással volt a versekre, az elbeszélésekre, a cikkekre a kávé, ki ivott koffeint és ki cikóriát? Ha gyöngül az irodalom, akkor a feketekávé is gyöngül.
Nem tudjuk, micsoda hónaposszobákban laktak a lángelméink. Sok írónk ágyrajáró volt. De minden kávéházat emléktáblával kell megjelölni. A törökfürdő után a magyar kávéház a legelső keleti különlegesség. Itt töltjük el az életünket. A nap minden órájában, minden világításában ismerjük, mint más az otthonát, reggel hétkor épp úgy, mint éjjeli félnégykor és félötkor, amikor a székeket az asztalokra rakják. Van hivatalnok-idő (reggel héttől nyolcig), ügyvéd-idő (reggel nyolctól fél tíz-ig), orvos-idő (reggel fél tíztől fél tizenegyig), nyárspolgár-idő (félegytől délután háromig), családidő (délután négytől este hétig), szieszta-idő (este félnyolctól tizenegyig), lump-idő (este tizenegytől éjjel kettőig), művész-idő (éjjel kettőtől fél négyig) és ügynök-idő (mindig).
Egy barátom szürke házikabátot tart a kávéházban, de ott tartja a könyvtárát, az orvosságait és a pincér mindennap szó nélkül hozza a neurolinját, a könyvét, felnyitva azon a lapon, ahol tegnap abbahagyta. Ismerek kávéházat, amelyik fekete lobogót tűz ki, mikor meghal egy-egy vendége.
A kávéház a mi átriumunk.
Mai válogatásunkban kopott fotók egész során át mutatjuk be azokat a helyeket, ahol nagyszüleink, vagy épp dédapáink még olyan zseniket figyelhettek volna meg egy fekete elfogyasztása mellett, mint Babits, Ady, Krúdy, Molnár Ferenc, vagy épp Rippl-Rónai.
