“Mindig a leggyengébb és leggyámoltalanabb fiókákba szeretek bele. Peppénél is így volt”
– kezdi védence nem mindennapi történetét Békés Viktória. A madár megmentőjének neve olvasóinknak már ismerős lehet: ő az a lány, aki a 24.hu-nak szeptemberben mesélt arról a rendkívüli barátságról, ami közte és – egy szintén mentett – dolmányos varjú között szövődött. (Ha lemaradt az előzményekről, Francin megható történetét ide kattintva olvashatja el.)
A szabadidejében madármentéssel foglalkozó Viki most elárulta, Peppint három hónappal Francin érkezése előtt vette magához, egy viharos éjszakát követően.
“Másnap egyik ismerősömet három magára maradt szarkafiókához riasztották, akik valószínűleg a szélvihar miatt eshettek ki a fészekből. Mikor felhívott, hogy megkérdezze, vállalnám-e egyikük gondozását. Némi habozás után végül igent mondtam, úgy is, hogy pontosan tudtam, a fióka felnevelése nem két nap lesz.”
Bár szíve szerint ma már mindhárom apróságot hazavinné, Viki akkor a legkisebb fiókába szeretett bele, így végül őt vette magához. Mint mondja, azt leszámítva, hogy farkaséhes volt, és még nem igen tudott menni, a kis Peppin – ahogy később a madarat elnevezte – teljesen egészséges volt. A lányt elmondása szerint ekkor még csupán egyetlen dolog aggasztotta újdonsült védencével kapcsolatban: hogyan tudja majd visszaszoktatni őt a természetbe.
“Fogalmam se volt, mennyi ideig fog majd tartani. És úgy egyáltalán: hogy hogyan zajlik. Persze álmodoztam arról, hogyha Peppin felnő, egy nap majd szépen kirepül az ablakon, rátalál a társaira és boldogan él velük. De legbelül tudtam, hogy ez nem lesz ennyire egyszerű menet.”
“Egy cseppnyi félelem se volt benne”
Peppe két nappal a befogadása után indult el. Remegő, cingár lábakon totyogott a pepita kövön – mondja Viki, majd hozzáteszi, a bizonytalan kezdet után két órával, Peppe már magabiztosan közlekedett a lakásban.
“Innentől kezdve csak aludni tért vissza a helyére. A nap nagy részét azzal töltötte, hogy feltérképezte a környezetét. Úgy dolgoztam, hogy a vállamon, vagy a nyakamon, vagy a fejem tetején aludt. Amikor a párom hazaért a munkából, remegve üdvözölte és átköltözött rá.”
Úgy egy héttel később, Viki úgy döntött, megismerteti a madarat a tágabb környezetével is.
“A vállamon ülve néhány perc alatt felmérte a terepet, aztán leugrott és indult is tova. Kíváncsian vetette bele magát minden újba, látszólag egy cseppnyi félelem nélkül. Mivel repülni még nem tudott, amiatt nem aggódtam, hogy eltűnik majd. Persze így is figyelni kellett rá, mert fürge volt nagyon.”
Macska? Az meg mi?
Ahogy egyre nőtt, és már bontogatta a szárnyait is, Peppe egyre magabiztosabb és pimaszabb lett. Többek között a kertben élő két vadászmacskával is, akiktől egyáltalán nem félt. Viki azt mondja, a madár egyik alkalommal annyira közel merészkedett hozzájuk, hogy csak egy hajszálon múlt, hogy egyáltalán el tudta őt kapni előlük.
“Némely varjúféléből hiányzik a ragadozóktól való ösztönös félelem, mivel azt a szüleiktől tanulják meg”
– mondja Viki, majd hozzáteszi, hiába igyekezett Peppével minden módon megértetni, hogy a ragadozóktól – így a macskáktól is – félni illik, a szarkát látszólag hidegen hagyta a dolog. Az eset után a lány már kizárólag csak a párjával sétáltatta Peppét, hogy mindig legyen valaki, aki figyel a macskákra is. Közben a szeleburdi szarka két séta között, a szobában már a szárnyalást gyakorolgatta.
“Amikor először kiengedtem az ablakon, nagyon féltem, de ezzel egy időben éreztem, hogy tovább nem tarthatom őt vissza. Akkor már nagyon jól repült a szobában, és a hívóhangra mindig a kezemre szállt, így úgy döntöttem, eljött az ideje ennek is.”
“Az erkély sarkában gyűjtögettük a kincseit”
Azután, hogy fejben villámgyorsan összerakta a ház, az ablakok, az erkély és a kert röptérképét, Peppe szabadon és vígan közlekedett: egyik ablakon be, másikon ki. De Viki szerint ez még csak a kezdet volt. A madár ugyanis távollétében folyton ügyködött valamin: hol a szárítókötelekről gyűjtögette a zoknikat, hol a szomszédok frissen vetett ágyában dorbézolt. De arra is volt példa, hogy a munkásokkal szalonnázgatott. És, ha mindez nem lett volna elég, Peppe ráadásul előszeretettel lopkodott is. Mindenfélét, mindenhonnan.
“A kincseit az erkély egyik szegletében gyűjtöttük össze. Főleg csigaházakat, köveket, cigarettacsikkeket, fadarabkákat, papírokat, és egyéb hasznos holmikat hozott, de néha zoknikat is, ami igen kellemetlen volt.”
Szerencsére a szomszédok kedvelték a madarat, és inkább jót szórakoztak a dolgain, mintsem mérgelődtek volna. Csakhogy a gazdikat ez sem nyugtatta meg igazán. Észrevették ugyanis, hogy Peppe rövid idő alatt, túlságosan közvetlenné és barátságossá vált mindenkivel: rászállt az emberek kezére, fejére, sőt, a kutyák hátára is. Nem ismert félelmet, ellentétben gazdáival, akik állandó rettegésben éltek, amiatt, hogy – ha egy pillanatra nem figyelnek – Peppével esetleg történhet valami.
Vikiéknek dönteniük kellett:
vagy találnak egy olyan megoldást, ami Peppének és nekik is jó, vagy állandóan rettegniük kell majd.
“Mikor beláttuk, hogy Peppe visszavadítása kudarc, és egymást érték a veszélyesebbnél veszélyesebb szituációk, arra jutottunk, hogy nagyobb biztonságban lenne, ha vidékre költözhetne. Megkérdeztem egy ismerős madármentőt, hogy befogadná-e őt. Szerencsére igent mondott.”
Annak ellenére, hogy tudta, jól döntött, Vikit nagyon megviselte az elválás. Azt mondja, napokig nem tért magához és mindennél jobban vágyott Peppin után. Csak az tartotta benne a lelket, hogy pontosan tudta, a madár jó családhoz került. Egy olyan helyre, ahol a nagymamától az unokákig mindenkinek kedvence lett, és ahol hozzá hasonló, árván maradt fajtársakkal múlathatta az idejét egy cica nélküli “saját kertben”, a város veszélyei nélkül.
Viki Peppin nélkül maradt, de nem teljesen. Azt mondja, sokat tanult a szarkától, akinél boldogabb, önfeledten az életnek örülő élőlénnyel még sosem találkozott.
“Fesztelen könnyedséggel táncolt abban a világban, amiben én csak bukdácsolni tudok”
-vallja be, majd elárulja, Peppe kedvenc játékát a mai napig a táskájában hordja.
“Ha például az orvosnál várakozom rettegve, csak megszorítom és Peppére gondolok. Ez mindig erőt ad.”
