„Mióta csak felfigyeltek a születendő gyermekünk szívritmusában tapasztalható szabálytalanságra, az orvosok azóta igyekeztek felkészíteni minket arra, hogy családunk legújabb tagja valószínűleg korábban érkezik majd. Elmondták azt is, hogy ez mi mindennel járhat: a betegségeket és a várható nehézségeket is. Csakhogy igazán semmi sem készíthetett fel minket arra, ami ránk várt”
-kezdte vallomását a brit író, AJ Roberts, majd hozzátette, harmadik gyermeke, Tom, végül három hónappal a szülés kiírt időpontja előtt jött a világra, mindössze fél kilóval.
„Félelmet, pánikot és kétségbeesést éreztünk. […] Voltak napok, amikor a testünk semmi másra nem volt képes, csak sírni”
-emlékezett vissza a férfi, aki az elmúlt évben könyvet írt kisfia emlékére, aminek a 42 nap címet adta.
„Sokszor csak álltunk ott, tehetetlenül Tom inkubátorának közelében, hallgattuk a gépek visítását és figyeltük, ahogy az orvosok küzdenek az életéért, miközben valaki azt próbálta elmagyarázni nekünk, hogy épp mi történik. Semmit sem értettünk belőle.”
Roberts azt mondja, miközben felesége szinte minden napját a kórházban töltötte Tom mellett, reménykedve, ő otthon maradt és két nagyobbik gyermekükre, a nyolcéves Samre és a hároméves Ellie-re vigyázott.
„Otthon minden ugyanúgy zajlott, mint Tom születése előtt. Reggeliztünk, iskolába, óvodába mentünk, vacsoráztunk, tévét néztünk. Még nevettünk is. Aztán jött a hívás. A hívás arról, hogy Tom meghalt. És, hogy mit éreztem ekkor? Furcsa mód megkönnyebbülést. Tudom, hogy hangzik ezt most, épp ezért elmondom azt is, hogy nem a fiam halála miatt könnyebbültem meg, hanem amiatt, hogy nem kell többet szenvednie.”
Robert elárulta, szívből szerette gyermekét, alig várta, hogy megszülessen és már a nyugdíjas koráig előre eltervezte az életét is. Mikor kiderült, hogy kevés esélye van az életben maradásra, rájött, annyira szereti Tomot, hogy nem akarja csak azért életben tudni, hogy neki könnyebb legyen.
„Tom végül a szenvedés helyett a szabadságot választotta. Ki vagyok én, hogy ezért bíráljam őt?”
