Az Olvasás Éjszakája az egyik kedvenc őszi programom lett. Tavaly is a Hátsó Kapuban voltam, idén sem volt kérdés, hova megyek. Szeretek olvasni, engem aztán nem kell buzdítani rá! Egészen pontosan egy méter harmincöt centi olvasatlan könyv vár esténként a hálószobában. Szombaton éjjel vittem haza még hármat. Kettőt vettem, egyet nyertem.
Hogy hogyan, minek a hatására lesz valakiből olvasó ember, nem tudom. Vannak azok az elméletek, amik azt állítják, a példamutató magatartás a döntő: akinek olvasnak a szülei, maga is szeretni fogja a könyveket. Ebben nem hiszek, elég sok ellenpéldát láttam. Olyat is láttam, aki felnőtt korára egyszerűen felhagyott az olvasással, pedig gyerekként, fiatalként falta a könyveket: a magyarázat az volt, bedarálta a felnőtt élet. Fáradt, nincs rá ideje. És vannak olyanok, talán ők a legtöbben, akiket az unalmas irodalom órák, a mai napig rosszul megválogatott kötelező olvasmányok, a nyárra feladott irodalmi naplók, a magolás, a mire gondolhatott az író, a lélekölő definíció biflázás tántorított el végleg a szépirodalomtól.
Szerencsésnek tartom magam, hogy azok közé tartozom, akiknek a könyv a legjobb barátjuk. Szeretek beszélgetni az olvasásélményeimről, szeretek ajánlani, nem szégyellek kérdezni, ha nem tudok valamit, nem ismerek egy-egy írót. Nem tartom cikinek, ha valaki ponyvát olvas, nem hiszem azt, hogy az olvasás egy új trend, ami csak néhány kiválasztottnak jár, nem nézem le, aki nem idéz fejből Dosztojevszkijt. Ha felszállok a villamosra, körbenézek, olvas-e valaki és van olyan ismerősöm, aki újságpapírba csomagolja a könyvet, nehogy megsérüljön az ide-oda hurcolástól.
Mint olvasó ember, tisztában vagyok azzal, hogy kétféle van belőlünk a világon: az egyik szerint a könyv szent, és még a könyvjelző anyagát is gondosan megválasztja. A másik aláhúzza, belejegyzetel, felkiáltójeleket rak, bekarikázza, és soha nem volt könyvjelzője, behajtja az oldal sarkát és néha leeszi, vagy beejti a kádba.
Arra persze ki sem térek, hogy a legfontosabb dolog a könyv megvásárlása után az „újkönyvszag” hosszas szagolgatása, a borító simogatása és hogy egy bizonyos kor után leszokunk arról, hogy bele-belekukkantsunk a könyvbe, mi lesz a vége. Urambocsá’, ki lesz a gyilkos.
Fotó: 24.hu/Neményi Márton
Ami mégis hiányzott, azt is megkaptam. Többek közt az Olvasás Éjszakájától. Testközelbe került az irodalom. Megérinthetem, kérdezhetek tőle, játszhatok vele. Ott van tőlem karnyújtásnyira. Lélegzik, reggel elfeküdte a haját, délután befizette a postán a csekket, és mielőtt elindult hozzám, az olvasójához, levitte a szemetet. Gyarló ember, tele hibákkal, nyavalyákkal. Lehet, hogy fél a fogorvostól is.
Végre nem kell azt gondolnom, hogy az írók lila ködbe vesző, fekete-fehér fényképről morózus-szúrósan belém bámuló halott emberek, akiket soha nem ismerhetek meg. Nem kell többé azt gondolnom, hogy az írók súlyos bársonyfüggönyökkel elsötétített, poros, cigifüstös nappalikban cigarettáznak sóhajtoznak másnaposan és fáj nekik a világ. Végre kiderült, hogy az írók hétköznapi emberek, mint te vagy én.
Cserna-Szabó András például szereti a metált. Össze is állított egy kvízt, úgyhogy negyed órán keresztül zúztunk Judas Priestre, Metallicára, de volt thrash metal és Tankcsapda is. Aztán megnéztük az új könyv, a Sömmi könyvtrailerét, mit ad isten, egy metal banda zenél benne, többet nem árulok el, keressék-kutassák ki, hogy is fogalmazzak: állat lett!
Láthattuk máshogyan Spirót, aki különleges, kissé őrült hobbijáról, a külpolról beszélt. Úgy, ahogy csak ő tud róla. Sajnos azt nem árulta el, mit gondolt Jancsó politikájáról Latinovits, és a cenzúrázás csínjába-bínjába sem avatott be minket, ezt talán nem is bántuk annyira. Nádasdy Ádámmal a Purgatórium Negyedik Párkányán álldogáltunk egy kicsit azon gondolkodva, vajon mi a mi fő jellemhibánk. És mennyire súlyos hiba manapság a falánkság.
Tóth Vera énekelt. Nemcsak a torkában van gyémánt, a kezében is. Könyvének címe is ez, lélekrajznak hívta és dedikálta is. A szomszéd könyvesboltban, ahol szintén egymást érték a programok, beszélgetések. Nem maradhatott ki a felnőtt színezés, ráadásul meg is küzdöttek egymással a csendes őrültek. És végül elárulom, hogy Nyáry Krisztián élete első hamburgerét majonéz nélkül ette, nem volt benne, csak ketchup. Történt mindez a Pepita Tehénben, ahol jó magyar módon, csalamádéval kínálták a hambit, aki azt nem kóstolta, nem evett az semmit. Akarom mondani, sömmit, hogy stílusos legyek.
