Ezekre a mostani nappalikra gondolok, amiket a katalógusokban mutogatnak: van a falon egy csudatévé, alatta egy hosszú izé, amin kizárólag 20-25 centis vízszintes fogantyú lehet, szemben a szorongós kanapé, ami se nem kényelmes, se nem szép, innen a neve: csak szorongani lehet rajta. A tévé előtt egy téglalap alakú lerakóasztal (ennek a leánykori neve a dohányzóasztal volt, úgy látszik, tényleg ennyire ciki a bagózás). Némely esetben a lerakóasztal a szoba stílusához és hangulatához egyáltalán nem illő dolog, mert az fiatalos, lendületes és menő: például egy biciklikerékből összesufnitunigolt asztalka, vagy egy régi hordó, lehetőleg valami menő borvidékről, az ezerhétszázas évekből, mert ahhoz csak úgy hozzá lehet jutni. Esetleg egy jó nagy kötött puff.
Polc egyetlenegy van az egész helyiségben: van rajta néhány magazin meg egy H.O.M.E. feliratú kép. A képeket amúgy mostanában nem felakasztjuk, hanem a falnak támasztjuk. A lerakóasztal alatt szőrös, de mindenképpen valami bolyhos, köldökszöszszerű anyagból készített szőnyeg. Kész.
Ennyi a nappali, néha belibben egy erőteljes színekkel összekrikszkrakszozott függöny. Ez utóbbi a mi kreatív énünket és a merészségünket jelzi. Már, hogy a fehér-szürke nappalihoz volt bátorságunk felbiggyeszteni egy tulipiros-fossárga-hupizöld színű, bazimintás függönyt.
Ha csórók vagyunk és nem telik kínai vázára, a szanzavéra meg megdöglött, mert elfelejtettük locsolni, ne bánkódjunk, mert nagyon trendi az egész falat betöltő kép. Lehetnek feliratok, mondom, mik az aktuálisak: éld az életet, nevess! Az élet szép! Ebben a családban sok a mosoly, sok az ölelés és sok a csoki! Mindezt angolul, kevert betűtípussal. Vagy fessünk rózsákat, egyéb szálas virágokat, stilizált zsiráfot a stilizált szavannán, de vigyázzunk! A párosával ugró delfinek és a japán cseresznyevirágzás már nem szexi! Amennyiben végtelenül bénák, fantáziátlanok és kacskakezűek vagyunk, pingáljunk fel a falra dedós írott betűkkel egyetlen szót: love. Csak arra figyeljünk, hogy négy méter hosszú és két méter széles legyen.
A világítás a sarokból beívelő lavór, vagy sok fehér zsinóron lógó sok csupasz villanykörte legyen. Ettúl majd kicsit úgy érezzük magunkat, mintha a bármelyik menő kocsmában ülnénk, de ez egyáltalán nem baj, hiszen úgysincs a nappalinkban semmi személyes, szóval, enélkül is éppen olyan idegen és fantáziátlan lesz, mint ezzel együtt.
Értem én, hogy ezek inspirációk, mondjuk, akit ez inspirál, az eddig valószínűleg egy gumiszobában lakott, nekem mégis mindig az jut eszembe, hogy jó-jó, és hol vannak a ruhák meg a könyvek? Mert a gumicsizma a bejárati ajtó mellett van, közvetlenül egy fehérre antikolt kosár mellett, amibe szárított hortenziák vannak hanyagul beledobálva. Mert az előszoba, az mindig kántri. Min-dig.
Tessék? Hogy van még két gardróbszoba, egy vendégszoba és két háló? Aha, akkor miért írják a katalógusba, hogy ötletek az első közös kis lakásunkhoz?
A hetvenes években, a betonkockákba költöztetett szocpolosok nappalija is egyforma volt: az állami áruházak bútorkínálata nem kényeztette el a panelba szakadt lakberendezőket. Ma már jókat röhögünk a szörnyű és még szörnyűbb kanizsákon, a két szélén kétajtóssal pöffeszkedő elemes nappali szekrénysorokon, ami végül négy centi híján nem fért be, anyánk bánatára, így egyetlen elem a másik falra, rosszabb esetben az „előbe” került.
Eltelt harminc-negyven év, volt itt minden, mint a búcsúban: importliberalizáció, rendszerváltás, NATO-tagság, uniós tagság, át- és túléltük a vad- és a sima kapitalizmust, itt vannak a nagy nyugati bútorcégek, a lakberendezéshez kicsivel többen értenek, mint a focihoz, és mégsem változott semmi.
A nappalik most is tök egyformák, a különbség csak annyi, hogy a szorongós kanapé egyeseknél kézzel varrott, bőr, egy picike olasz manufaktúrában gyártják és hat méter hosszú, ketteseknél meg az „úgynézkimintha” boltból való. Ugyanez a helyzet a komódokkal és a szőrszőnyegekkel is.
Nem értem én ezt, de nem kell nekem mindent értenem, úgyis addig megyek, míg valahol találok egy fehér bonanza étkezőt.
