Mai válogatásunkban tizenegy olyan embert mutatunk be, aki különböző okokból, de hosszú éveken, vagy évtizedeken át a civilizációtól távol élt, megteremtve ezzel a modern remeteség fogalmát.
Tom Leppard (1934-), a leopárdember
Leppard 1987-ben 5500 fontot költött az egész testét borító leopárdmintás tetoválásokra, a szemhéjára kerülő leopárdszemekért és szemfogakért. Ezt követően egy Skye szigetén lévő faházba költözött, ahonnan huszonegy éven át csak a heti bevásárlás és nyugdíjának átvétele miatt mozdult ki a szigeten lévő legközelebbi városig.
Az egykor a világ legtöbb tetoválással rendelkező embere 2008 óta a sziget egyik városában, Broadfordban él.
Fotó: Herald Sun
Az ismeretlen bennszülött
Egy, a hetvenes-nyolcvanas években lemészárolt amazóniai törzs minden bizonnyal legutolsó túlélőjéről 1996 óta tudnak a brazil hatóságok, de csak 2007-ben sikerült egy nyolcvan négyzetkilométeres területet lezárni körülötte, hogy zavartalanul folytathassa az életét. Ezt a területet később száztíz négyzetkilométerre növelték.
Masafumi Nagasaki (1936-)
A férfi évtizedeken át fotóriporterként dolgozott, mielőtt több, mint húsz éve az apró, lakatlan Sotonabari szigetére költözött, ahol azóta is meztelenül él, noha heti egyszer felöltözik, meglátogatja a legközelebbi települést, ahol átveszi a családjától kapott pénzt, majd elkölti azt rizsre és vízre.
Fotó: VICE
Brendon Grimshaw (1925-2012)
A volt újságíró Brendon Grimshaw mindössze nyolcezer fontért jutott hozzá a Seychelle-szigetek fővárosától mindössze öt kilométerre található Moyenne-hez azzal a feltétellel, hogy lakhatóvá teszi.
1972-től egészen 2012-ben bekövetkezett haláláig itt élt, és segítőjével, René Antoine Lafortune-nel közösen tizenhatezer fát ültettek, öt kilométernyi ösvényt alakítottak ki, a kezdetben vásárolt néhány óriásteknős helyett pedig mostanra több, mint százhúsz egyed él a szigeten.
A gazdag madár- és állatvilággal is rendelkező sziget nemzeti parkká nyilvánításáért több, mint két évtizedig küzdöttek, végül 2008 óta Szent Anna Tengeri Nemzeti Park része.
Fotók: A Grain Of Sand – The Film, Camera Eye
Rochom P’ngieng (1979-)
A kambodzsai lány nyolcévesen, a rá bízott bivalyok legeltetése közben húgával együtt tűnt el Kambodzsa és Vietnam határán. 2007-ben néhány földműves egy meztelen, beszédképtelen, de állathangokat kitűnően utánzó nőt fogott el ugyanazon a területen. A hírt hallva egy rendőr jelentkezett, miszerint a nő az ő tizenkilenc éve eltűnt egyik lánya. A személyes találkozó során a férfi felismerni vélte a lány karján látható heget, amely egy eltűnése előtt röviddel történt baleset következménye. DNS-tesztre soha nem került sor, de a lányt befogta a család.
A lány nem tudott teljes mértékben visszailleszkedni a társadalomba: eleinte inkább mászott, mint két lábon járt, valamint megpróbálta levenni a ruháit. Azóta is több alkalommal visszaszökött már, sőt, néha hosszú időn át nem evett. 2011 óta semmit sem lehet tudni róla, de akkor heti rendszerességgel látogatta egy pszichológus, aki szerint a lány már képes szemkontaktust teremteni, de még mindig a házhoz közeli csirkeólban él és alszik, sőt, csak minden harmadik-negyedik nap csatlakozik a családhoz az étkezések idejére.
Fotó: YouTube
A Likov család
Karp és Akulina Likov két gyermekével együtt 1936-ban hagyta el otthonát, és költözött egy dél-szibériai folyó partjára, 250 kilométernyire a legközelebbi falutól. Az ok egyszerű: a harmincas évek derekán több kisebb vallással egyetemben az ortodox egyházról 1666-ban leszakadt óhitű (sztarovjeri) ortodoxok is veszélybe kerültek, Karp bátyáját meg is ölték a kommunisták.
A saját maguk által épített faházban eleinte elég jól éltek, két újabb gyermekük is született, Dimitrij 1940-ben, Agafja pedig 1943-ban. Később egyre nehezebben jutotak élelemhez, a feleség, Akulina 1961 februárjában éhen halt.
1978-ban egy geológusokat szállító helikopter pilótája vette észre a házat a semmi közepén, azonban a család a kapcsolatfelvételt követően sem szándékozott visszatérni a civilizációba.
A két idősebb gyermek, Szavin és Natalja, valamint Dimitrij nem részletezett okokból húsz évvel később, 1981-ben távozott az élők sorából, az apa, Karp pedig 1988-ban távozott az élők sorából. Agafja továbbra is a szülei által épített házban él.
A család, de elsősorban Agafja életéről két évvel ezelőtt a VICE készített csodás filmet:
Fotók: VICE
Emma Orbach (1954-)
A sokszor élő hobbitként, illetve Mrs. Bilbóként emlegetett hatvanegy éves, háromgyermekes nő az elmúlt tizenöt évet egy saját maga által mindössze sárból és szalmából épített, házban töltötte a wales-i hegyekben.
A nő férjével együtt a Tir Ysbrydol (Lélekföld) közösség alapítója, akik állításuk szerint a természet és föld szellemeivel való kapcsolat ápolását, valamint lehetőségeink kozmikus spirituális lényként való felismerését tűzték ki célul.
A folyóvizet és természetesen az elektromosságot is nélkülöző házak közt csirkék, kecskék és lovak élnek, mindenféle modern technológia használata pedig szigorúan tilos.
Fotó: YouTube
Willard Kitchener MacDonald (1916-2003)
A Gully-tó remetéjeként ismert férfi egy katonai vonatból ugrott ki, amikor a kanadai kormány hirtelen egy csapatnyi embert sorozott be, köztük őt is, de az akkor huszonnyolc éves MacDonaldnek természetesen semmi kedve nem volt eljutni az Európába induló hajóig, és harcolni.
A következő néhány évben Willard egyszerűen eltűnt, félve a dezertálás miatti büntetéstől. Kérdés, hogy azonnal felépítette-e a tó melletti házát, vagy csak néhány évvel később, amikor a kormány már amnesztiát hirdetett a dezertőrök számára.
A következő több, mint ötven évet az erdőben töltötte, rádió, tévé és bármiféle információforrás nélkül. Havonta csak egyszer-kétszer látták a tizenkét kilométerre fekvő városban, ahol eladta az elejtett állatok bőrét, és a számára szükséges dolgokat vásárolta meg az árából.
Egy 2002-es erdőtűzben leégett a háza, benne jegyzeteivel, könyveivel, saját készítésű gitárjával és fegyverével. Colchester megye épített neki egy újabb faházat, de Willard nem igazán szerette, így újra bevetette magát a vadonba. Holttestét 2004 júniusában, körülbelül egy évvel halála után találták meg.
Fotó: River Wash Books
David Glasheen (1944-)
A New York-i, Sydney-i és japán tőzsde 1987-es megbotlása, a Fekete Hétfő rengeteg üzletember vagyonának hirtelen eltűnését jelentette: az ausztrál David Glasheen közel tízmillió dollárt (mai árfolyamon 21 milliót) vesztett egy nap alatt, depresszióval küzdött, sőt, rövidesen feleségétől is elvált. A férfi 1993 óta a Restoration Island tizenhárom hektáros részét (mintegy harmadát) bérli, amelyen a Bounty-lázadást követően elsőként szállt partra a kapitány és néhány hű embere.
Glasheen nem szokványos remete, hiszen nem szakíotta meg a kapcsolatot a külvilággal, hiszen sokan meglátogatják, de ő is elhagyja a szigetet: évente egyszer fűszereket, tejport, teát, kávét, konzerveket és más, a szigeten természetesen nem beszerezhető árukat vásárol, havonta kétszer pedig a legközelebbi városból szerez kenyeret és tejet. Sört is főz a szigeten, amit friss halra cserél.
Fotó: Brian Cassey
A második világháború utolsó aktív japán katonái
Japán 1945 szeptemberi kapitulációja az elzártan küzdő katonái egy részéhez nem jutott el, vagy azok egyszerűen az ellenség manipulációjának hitték a hírt, így az ötvenes-hatvanas években még több tucatnyi, továbbra is éberen figyelő és nem ritkán összetűzésekbe keveredő katonát kapcsoltak le a Fülöp-szigeteki, japán, vietnami és guami hatóságok.
Néhány szélsőséges eset is ismert: a legismertebb, Hirō Onoda alhadnagy például egészen 1974-ig tartott ki a Fülöp-szigeteken. Az eleinte négy fős csoportját először 1949-ben hagyta el egy embere, a második 1954-ben halt meg tűzharcban, utolsó társát pedig 1972. októberében lőtték le. 1974-ben egy japán egyetemistának sikerült vele felvenni a kapcsolatot, aki a japán hatóságok közreműködésével régi felettesét, Tanigucsi őrnagyot vitte el hozzá, hogy felolvassa neki a megadásra szólító parancsot. Onoda visszatért Japánba, de úgy érezte, hogy az túl korrupt, és túl nagy hatalommal bírnak ott az amerikaiak, tehát néhány hónappal később Brazíliába költözött. Japánba 1984-ben tért vissza, ahol oktatótáborokat hozott létre fiatalok számára. 2014. januárjában, 91 évesen halt meg.
Ugyanebben az évtizedben még további három katona számára értvéget a háború: Jokoi Soicsi tizedes (1915-1997) 1972 januárjában Guam-on letette a fegyvert, Kinsicsi Kozukát a fülöp-szigeteki rendőrség lőtte le ugyanezen év októberében, a tajvani születésű Teruo Nakamurát pedig az indonéz légierő egy gépe fedezte fel 1974. decemberében. Megadta magát.
Fotók: Vasse Nicolas/Flickr, icollector
Valerio Ricetti (1898-1952)
Az olasz Valerio tizenhat évesen érkezett meg dél-Ausztráliába, ahol előbb egy bányában, majd kőfaragóként, később pedig egy gőzhajón dolgozott. Egyik 1928-as útját követően sétálni indult a Hillston városából kifutó sínek mentén, de néhány kilométerre a várostól egy hirtelen felhőszakadás az első védelmet nyújtó sziklák alá űzte.
Másnap fedezte fel, hogy az éjszakát egy jókora természetes barlang szájában töltötte, közel két vízgyűjtőhöz, zöldség- és gyümölcsültetvényekhez, valamint egy szeméttelephez, ahol nem csak hulladékon hízott nyulakat, hanem eldobott balta- és csákányfejet, valamint ásót talált. A magányosságra vágyó férfi úgy döntött, marad, a következő tizenhárom évben pedig igazi remekművet hozott létre a barlangban és egy kilométeres körzetében: fallal vette körül, teraszos kerteket épített, ezeket összekötő hidakat, saját esővízgyűjtőt, utakat, sőt, növényi festékkel díszítette a belső falakat.
Hogy a környéken áthaladók figyelmét ne keltse fel, csak éjjel és kora hajnalban dolgozott, így teljesen észrevétlenül tudott megmozgatni több száz tonnányi sziklát.
Fotók: Phil Dillon / Brian Yap / Wikimedia Commons
