Novák Angéla sikeres és ismert színész, táncos, előadóművész. Évekig volt a Capella arca, játszott színházban, szerepelt a Barátok köztben és az RTL Klub Celeb vagyok, ments ki innen! című valóságshowjában is. Rendszeresen cikkeznek róla a lapok, és a kereskedelmi televíziók beszélgetős műsoraiban is visszatérő vendég. Minden gesztusa, ruhája, még a lakása legapróbb részletei is finom nőiességről árulkodnak. Pedig transznemű férfinak született, és csak hosszas, kemény küzdelem árán tudott fizikailag is nővé válni.
(Fotó: Jordán Helén)
„Tinédzserkorom óta tudtam, hogy valami nincs rendben velem, hogy más vagyok, mint a többiek. Sokáig nem tudtam, miből ered ez a másság; kerestem a valódi önmagam, megpróbáltam megfejteni, mi az oka annak, hogy nem érzem magam jól a saját testemben” – mondta a Hír24-nek.
“Persze, mint az életben annyi minden más, ez is a szexualitásból indult ki. Feltettem magamnak a kérdést, hogy kivel és hogyan tudnám elképzelni magam az ágyban. A lányok sosem izgattak, és miután egy barátnőm elvitt magával egy meleg házibuliba, arra is rájöttem, hogy a homoszexuális srácok sem tetszenek igazán. A homoszexualitás, akárhogy is nézzük, az azonos neműek kapcsolata, két nőről vagy két férfiról szól. Ott előbb-utóbb két fütyinek vagy puncinak kell benne lennie a buliban. Márpedig ezt nem nekem találták ki, már a gondolata is taszított annak, hogy bennem valaki – legyen heteroszexuális nő vagy meleg pasi – a férfit keresse.”
„Nem tudsz együtt élni a testeddel”
Angéla 17 éves korában jött rá, hogy se nem hetero-, se nem homoszexuális, hanem transznemű: férfinak született, de valójában nőnek érzi magát.
„Ez egy nagyon furcsa, elviselhetetlen helyzet. Nem tudsz és nem is akarsz együtt élni a testeddel. Nem az a lényeg, hogy mit gondol rólad, a világ, a családod vagy a barátaid; nem az a lényeg, hogy pasizol vagy nőzöl, hanem az, hogy teljesen idegen a számodra a tested”.
Hamar rájött, hogy ezzel a kettősséggel képtelen együtt élni, meg kell találnia a módját, hogy fizikailag is nővé alakulhasson.
„Nagyon felszabadító élmény volt, amikor életemben először szoknyában és kifestve sétáltam a városban. Végre senki sem figyelt fel rám. Életemben először tudtam valóban elvegyülni az emberek között: nem bámultak meg, nem súgtak össze a hátam mögött, nem találgatták, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Végre olyannak tekintettek, mint bárki mást, és én ettől nagyon jól éreztem magam.”
(Fotó: Jordán Helén)
Angéla szülei eleinte nem nézték jó szemmel ezt az átalakulást.
„Anyukám tipikus vidéki asszony, aki a legkisebb változást is nehezen viseli. Nem csoda, hogy nem tudta hova tenni azt, hogy női ruhában, kifestve grasszálok a városban. Számára mindez félelmetes volt, nem akart foglalkozni vele, elutasított. Én meg azt gondoltam, ha nem akar részt venni az életemben, akkor nem is kell. Tizenhét évesen egy szatyor ruhával elköltöztem otthonról; négy évig nem is beszéltem a szüleimmel.”
„Azt se tudtam, hol alszom aznap este”
Persze, egy tinédzser számára nem könnyű egyedül, szülői támogatás nélkül boldogulni – különösen akkor, ha férfi létére nőként éli az életét. Angélának is volt jó pár nehéz hónapja.
„Barátoknál laktam, ők etettek, itattak. Fél évig csak tengtem-lengtem, pénz és állás nélkül. Volt, hogy úgy mentem el szórakozni, hogy azt se tudtam, hol alszom aznap este.”
Az iskolából is kimaradt; hiszen a hazai oktatási rendszer nem volt felkészülve a transznemű diákok fogadására.
„Többé már nem voltam hajlandó arra, hogy rendes kisfiúként, ingben-nadrágban járjak be az órákra, ezért inkább otthagytam a gimnáziumot. Később megpróbáltam beiratkozni a más középiskolákból kimaradt, »deviáns« fiatalok képzésével foglalkozó Belvárosi Tanodába, de nem vettek fel, láthatóan ők sem tudták, mit kezdjenek velem.”
(Fotó: Jordán Helén)
Angéla tudta, nem számíthat arra, hogy transzneműként diplomát szerezzen vagy „tisztességes” munkát kapjon.
„Tudtam, hogy nagyon beszűkültek a lehetőségeim, de nem törődtem vele. Csak az számított, hogy minden egyes nappal közelebb kerüljek az átalakító műtéthez. Közben persze azt is szerettem volna megérteni, mi történik velem: elmentem jóshoz, kineziológushoz, íriszdiagnosztikára, voltam pszichiáternél, hormonvizsgálaton és genetikai vizsgálaton is. Persze, egy csomó helyről élből elutasítottak: azzal küldtek haza, hogy márpedig ilyen, hogy transzneműség nincs is. Az orvosok sokáig egyszerű identitászavarnak tartották ezt a problémát, mert nem találták a közvetlen kiváltó okát. Aztán elkerültem Czeizel Endréhez. Tőle tudtam meg, hogy végül megtalálták azt a diagnosztikai eszközökkel is kimutatható fizikai elváltozást a hipotalamuszban, ami a transzneműséget okozza.”
„Nem volt vesztenivalóm”
A transzneműség a ma ismert módszerekkel nem „gyógyítható”; az orvosok sokáig próbálták pszichiátriai és gyógyszeres kezelésekkel kikúrálni a pácienseiket ebből az állapotból, de hiába. Ha viszont a többségi társadalom elvárásainak megfelelően megpróbálják rákényszeríteni magukat a saját nemi jellegüknek megfelelő heteroszexuális életre, könnyen boldogtalanná, depresszióssá, öngyilkos hajlamúvá válhatnak.
„Az egyetlen megoldás, ha egy átalakító műtéttel a testet igazítják a nemiségtudathoz, lehetővé téve, hogy a hozzám hasonló emberek, boldogabb, kiegyensúlyozottabb, teljesebb életet élhessenek.”
Mint hozzátette, ő a maga részéről szerencsésnek érzi magát.
„Az élet zöld utat adott ahhoz, hogy átváltozhassak. Ez az egyetlen dolog, amiben igazán szerencsés voltam. Pedig nem sokan hittek benne, hogy sikerülhet.”
(Fotó: Jordán Helén)
Angéla már 17 éves korában eldöntötte, hogy átoperáltatja magát, de mivel akkoriban még csak külföldön végeztek ilyen műtéteket, hosszú éveket kellett várnia, mire valóra válhatott az álma.
„Magamat tartottam el, ezért aztán sosem tudtam eleget félretenni a műtétre; dolgoztam, albérletet fizettem, feléltem a pénzem. Abban bíztam, hogy történik valami változás a törvényi szabályozásban. Erre végül 2000-ben került sor: akkor hoztak egy rendeletet, amely végre kimondta, hogy a transzneműség valódi betegség, és az egészségbiztosításnak finanszíroznia kell a műtéteket.”
Mivel nem volt elég tapasztalt sebész az országban, Angéla évekig hiába próbált olyan orvost találni, aki vállalta volna a bonyolult operációt.
„Teltek az évek, és én egyre inkább úgy éreztem, hogy a lehető leghamarabb túl kell esnem ezen az egészen. Még 17 évesen megfogadtam, hogy ha 25 éves koromig nem sikerül megműttetnem magam, akkor utána már nem is kell. Tudtam, hogy van egy lélektani határ, amelyen túl már annyit szenvedtél és sérültél, hogy soha többé nem leszel képes talpra állni.”
(Fotó: Jordán Helén)
Huszonkét évesen kasztráltatta magát, majd elkezdett női hormonokat szedni.
„A kasztrációt az endokrinológusom javasolta, hogy ne zavarjuk össze a hormonháztartásomat. Eltelt még két év. Aztán 2002-ben egy Fókusz-interjúban láttam egy szegedi orvosprofesszort, aki csinált már ilyen műtétet. Megszereztem a számát, felhívtam és megbeszéltünk egy találkozót. Egy hétre rá már a műtőasztalon feküdtem; szerencsére minden probléma és komplikáció nélkül átestem az operáción.”
Sokan megkérdezik tőle, hogy nem félt-e a műtéttől, nem tartott-e attól, hogy nem fogja többé élvezni a szexet.
„Erre mindig azt felelem, hogy addigra már a sarki hentessel is megcsináltattam volna. Ami pedig a szexet illeti, korábban egyáltalán nem használtam ilyesmire a testem; azóta élvezem az együttlétet, azóta van orgazmusom, amióta pinám van. Nem volt vesztenivalóm.”
„A műtét óta hivatalosan is nő vagyok”
Természetesen tisztában van vele, hogy bár szeretné, de nem lehet saját gyereke.
„Egy ideig bíztam benne, hogy az orvostudomány majd talál valami megoldást erre a problémára, de mára beláttam, hogy nekem ez már nem fog összejönni. Pedig megvan bennem az anyaság iránti vágy, és nagyon irigylem azokat a nőket, akiknek ez megadatik. Mindig azt gondoltam, hogy egy női élet kiteljesedésének fontos része a szülés, de nekem sajnos csak akkor lehet gyerekem, ha örökbe fogadok egyet. Rossz érzés; ha olyan pasival találkozom, akiről azt gondolom, hogy akár a gyerekeim apja is lehetne, összeugrik a gyomrom. Arról nem is beszélve, hogy több olyan kapcsolatom is volt, aminek azért lett vége, mert nem eshetek teherbe.”
(Fotó: Jordán Helén)
Angéla nem csak a nemét, hanem a nevét is megváltoztatta.
„Ma már hivatalosan is nő vagyok, a személyimben is a Novák Angéla név szerepel. Persze, akkoriban még nem volt olyan könnyű a névváltoztatás, mint mostanában, szó szerint kiabálnom kellett egy belügyminisztériumi osztályvezetővel, hogy belássa, abszurd lenne, ha a műtét után is ugyanazon a néven élnék, mint előtte. Annak ellenére is így gondoltam, hogy olyan esetekben – például határátlépéskor – amikor be kellett mutatnom a dokumentumaimat, sosem ért komolyabb kellemetlenség amiatt, hogy férfinéven éltem. A hivatalokban is mindig nagyon kedvesek, udvariasak voltak velem.”
„Igazából nem bántottak”
Angéla tulajdonképpen a karrierjét is az átalakulásának köszönheti. Mint mondta, sosem gondolta volna, hogy végül a színpadon köt ki.
„Szerencsés véletlen volt. Tizenhét évesen ismerkedtem meg az első pasimmal: ő volt, aki elindított táncosként. Maga is táncművész volt, aki hétvégenként gogózni járt a budapesti klubokba, és mivel nem volt munkám, engem is beprotezsált. Egy ideig főleg techno-bulikban léptem fel, dolgoztam a Petőfi Csarnokban a Mayday-en, az E-Playben és a Speedben is. Külföldre is kijárogattunk, így végre elég pénzt kereshettem ahhoz, hogy a saját lábamra álljak. Aztán a Capella (egy ismert budapesti meleg szórakozóhely, a szerk.) üzletvezetője felkért minket, hogy lépjünk fel a bár egyéves születésnapi partiján. Miután kiderült, hogy transzszexuális kislány vagyok, megkérdezték, nincs-e kedvem máskor is ott dolgozni – így kerültem bele a »meleg éjszakába«. Egy idő után saját számaim is lettek, eleinte főleg Madonna-dalokkal léptem fel. Akkoriban nem nagyon volt olyan szép és fiatal fellépőjük, aki tényleg kislánynak látszott, így aztán hamar népszerű lettem.”
(Fotó: Jordán Helén)
Annak ellenére, hogy mindig nyíltan vállalta a történetét, sosem érték komolyabb atrocitások.
„Úgy érzem, sokat segít, hogy felvállalom saját magam. Igazából sosem bántottak: pedig végigdolgoztam az éjszakát, írtak rólam a lapok és sokat szerepeltem a tévében is. Legfeljebb egy-egy interneten megjelent cikk kapcsán támadnak a kommentelők, amikor például a Celeb vagyok, ments ki innen! ment, sok vállalhatatlan beszólást kaptam.”
„Nem egy szűk szubkultúra magánügye”
Angéla szerint annak ellenére, hogy őt nemigen bántják, az elmúlt tíz évben érezhetően megváltozott a társadalom értékítélete Magyarországon.
„Korábban sokkal nyitottabbak, elfogadóbbak voltak az emberek. Most viszont úgy látom, eljöhet még az idő, amikor újra fel kell majd szállni a vonatra. Vagy azért, mert visznek, vagy azért, mert végleg betelik a pohár, és magadtól mész el. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy a politikusaink olyan, a kisebbségeket, a másságot vagy épp a menekülteket támadó kijelentéseket tesznek, amelyekkel ezek ellen a nehéz helyzetben lévő emberek ellen hangolják a közvéleményt. És sikeresen teszik; a mélyülő szegénység miatt manapság könnyű felhergelni az embereket. Egyre többen vannak, akik maguk is nehéz körülmények között élnek, akiknek komoly gondot okoz, hogy miből etessék, ruházzák a gyerekeiket, fizessék a csekkjeiket vagy a hitelüket. Hatalmas belső feszültség van az emberekben, ami azonnal robban, ha konfliktusba kerülnek vagy olyasmivel találkoznak, amitől félnek, amit nem értenek.”
(Fotó: Jordán Helén)
Úgy érzi, nagyon sokat számít, hogy kik azok, akik kiállnak az emberek elé, és megfogalmazzák a véleményüket ezekkel a társadalmilag érzékeny kérdésekkel kapcsolatban.
„Ezért is jó, ha olyan elismert és nagy megbecsülésnek örvendő emberek állnak ki a melegek és általában a szabadságjogok mellett, mint Alföldi Róbert, Kulka János vagy Fischer Iván, a Budapesti Fesztiválzenekar alapítója, aki az idén megnyitotta a Pride-ot.”
Úgy látja, a másság negatív megítéléséhez az is hozzájárul, hogy a melegek, leszbikusok, transzneműek és más szexuális kisebbségek képviseletével foglalkozó LMBTQ szervezetek nem tudják elég hatékonyan megszólítani a társadalom szélesebb rétegeit.
„Ezek a szervezetek csak a saját harcukkal vannak elfoglalva. Nem érzik feladatuknak, hogy a hétköznapi emberekkel is elfogadtassák a céljaikat, tulajdonképpen elhatárolódnak a társadalomtól. Pedig a meleg emberek is heteroszexuális kapcsolatokból születnek, és többnyire heteroszexuális szülők nevelik fel őket. Éppen ezért fontos lenne, hogy velük is megértessék: a »másság« nem egy szűk szubkultúra magánügye, hanem olyan jelenség, ami az egész társadalomra hatással van.”
