Forrnak az agyvelők. Megannyi széles háton, melyen elfér annyi gond s bú patakzik a verejték és igen. A Nagy 2015-ös Magyar Hőhullám második hetén már az úrinők száján is legalább egyszer kiszaladt a seggtócsa szó.
Amúgy csend van, csak a foszladozó idegek hangja hallatszik a remegő aszfalt felett. Alig van már, akinek van még ereje orbánozni vagy menekültezni. Ebbe a hőségtől mégis fortyogó langyosba dobom be most a követ, mely nagyobb hullámokat vet majd, meglássák, mintha arról írnék, hogy a magyar ember márpedig egyen jéghideg kapros joghurtos töklevest, mert az kiválóan hűsít. Esetleg sóskafőzeléket, mert az is. Pedig írok majd arról is, hiába hallom már most a gyomorból induló morgást, ami féktelen üvöltéssé erősödik majd, hisz’ a magyar ember a negyven fokba’ is a velős körömpörkölt barátja. Újkrumplival, karéj kenyérrel, tejfölös uborkasalátával. Csak még egy kis szaftot, úgy, annyi elég, ide nézzetek, akkor jó, ha összeragad az ember ujja!
Szóval, lesz hűsítő nyafogás is, de a nemzetet most egy emberként ragadom meg a tökénél fogva s hívom vad kalandra, mert most van a lecsószezon, nem májusban, nem akkor, amikor a gasztromókusok mondják, hanem most, mikor végre érik a paradicsom, mikor roppan a piros húsú paprika és egyébként is, el kell tenni télire. Mer’ mindig a belünkér’ dógozunk, lányom, mondta a mamám és ő már csak tudta.
Jó, hát nem csak ezért. Azért is kell most előállni a lecsóval, mert most láttam az egyik kedves ismerősöm Facebook oldalán az indokoltnál kissé nagyobb mennyiségű fázisfotóval dokumentált lecsófőzést. Wokban. Mert így roppanós marad a zöldség. Mentségére szolgáljon, hogy legalább tett bele egy evőkanál fűszerpaprikát – még mindig nem az én süközdimet, de türelmes ember, fél éve vár rá – na de András, hördültem föl nyomban, értem én ezt, de hol marad így a lecsó alfája és omegája, az étel mibenléte, lényege és esszenciája: a szotty?
Lázba jöttem hát, s írtam jóbarátoknak, ellenségeknek, kollégáknak, álljanak hát elő a klímák, ventillátorok takarásából és valljanak: hogy is van ez a lecsóval? Ellenségeim nem válaszoltak, a barátaim sem, a kollégák közül elég volt kettőt olvasni, mert egyikük csaja fogja magát és a hagyma-paprika-paradicsom triászát nem tisztelve beleborít két deci tejfölt, jól van az úgy, kész is a lecsó.
Hogy a másik mit írt, legyen még titok, s most kanyarodjunk vissza Andrásomhoz. A wokoshoz.
A hungarikumok hungarikumjának már ott kettétöri e drága ember a péniszét, amikor aszongya: nyolcadolom. Az Igazi Lecsó – és az Igazi Lecsóról szóló, a barátságok megszakadásáig illetve a tettlegességig fajuló veszekedések – ugyanis a zöldségek darabolásánál kezdődik, hiszen a hagymát cikkekre, a paprikát karikára, punktum! És legyen most csend! Dőljünk hátra. Szívjuk mélyre. Töltsünk.
És kezdjük el hát. És e kezdet nem lehet más, mint hogy: kiolvasztjuk a szalonna zsírját. Nyilván ekkor már ott áll a feldarabolt zöldség, de a régi szakácskönyvek sem úgy kezdődtek, hogy végy egy nagy levegőt és kergesd azt a kurva tyúkot szentségelve húsz-huszonöt percig a baromfiudvarban és nyeld a port, amit menekülés közben felver és átkozódj, hanem elegáns könnyedséggel: végy egy csirkét.
A véknyan, olajon indított lecsó a nemzet szembeköpése. Szent István királyunk könnyezik a mennyországban, vigyázz, magyar, mit teszel, kezedben a nemzet sorsa!
A cikkekre vágott hagyma jön, majd kicsit később az az utánozhatatlan és megszokhatatlan édeskés illat, amit csak a jó minőségű disznózsír tud előcsalogatni a hagymából és amire összefut a nyál a szájban. Erre dobjuk rá a karikákra szelt paprikát. De mennyit, ugye.
Hát igen, ez ilyen. És még hol a lecsó! Mivel a lecsó mindig elfogy, akkor is, ha a három, akkor is, ha a hat és akkor is, ha a tízliteres lábosban készítjük, szemre mérjük a hozzávalókat, egyetlen támpont van csupán: a paradicsom fele annyi legyen, mint a paprika. De csinálhatják úgy is, hogy a paprika kétszer annyi legyen, mint a paradicsom.
Tessék? Hogy már hörögnek a kolbászosok? Nos, igen. A francia lecsó megáll hús nélkül, a magyar bél igényli az epegörcsöt és a fulladozó verejtékezést zabálás után, úgyhogy feltétlenül említsük meg, hogy a kóbászt nyilván a hagymára dobjuk rá és egy-két percig együtt pirítjuk, hogy kiadja a zsírját. Erre jön a paprika. Amíg összeforgatjuk, összeveszhetünk a paradicsomon, mondom, hogyan.
Van a finnyás tábor, az ő mondókájuk a következő: „le kell húzni a héját, mert gusztustalan az összepöndörödött héj, fúj”! Van a vállvonogató negyedelő nem héjazó és van, aki ebből az egészből nem ért egy kukkot se, de neki nem kellett volna meginni azt a harmadik felest. Ő majd önkívületi állapotban erőspistázik, akkor majd töltenek neki még egyet, hogy csönbelegyenmá.
Mikor a paprika illatozik, mehet a paradicsom. Most ordítanak fel a keményvonalasok, hogy kész és hogy a kolbász hülyeség, mert az Igazi Lecsóba’ hagymán, paprikán és paradicsomon kívül nincs semmi, sem-mi, nem érted, baszki?!
Ez az a pillanat, mikor elszabadul a pokol, mert jönnek a csapott fakanál fűszerpaprikások (jelen sorok szerzője ezen zászló alatt egyesül honfitársaival, közös halmazt képezve a személyenként beleütök egy tojást is szelíd mosolyúakkal), a rizsások, a tojásosok és vannak, akik esküsznek az evőkanálnyi kristálycukorra a végén, mert az kihozza az ízt, nem véletlenül tesznek az öregek is sót aizébe. A sütibe. Náluk hangosabban csak a bogyiszlóizók ordítanak, ami azért nevetséges, mert a bogyiszlói paprikát a Jóistenke nem arra teremtette, hogy jóindulatú ám fogalmatlan magyarok lecsót főzzenek belőle, de hát ez van, mi nem állunk ki sem magunkért, sem egymásért, nem emeljük fel a szavunk, mi úgy és akkor bizonyítjuk be, hogy keménytökű gyerekek vagyunk, ha evés közben kidülled a szemünk és ököllel verjük izzadva az asztalt. Az olyan magyarosch.
Kis csönd áll most be, mert abban mindenki egyetért, a jó lecsó szottyos, leve van. Hogy friss fehér kenyérrel lehessen tunkolni, mi másért. Kihasználva ezt az áldott pillanatot gyorsan elmondom, hogy a lecsót akkor sózzuk, mikor a paradicsom is a lábosba kerül.
Nem marad hát más, mint a Végső Vallomás, hiszen kishazánkban még soha, senki nem vallotta be, hogy nem szereti a lecsót. Másra számítottak? A lecsókolbászosokat és a paprikakrémeseket már rég felnégyelték és kiszögezték az ország négy sarkára a Hatvannégyféle Lecsósereg. Jöjjön tehát Az Ember, Aki Nem Szereti A Lecsót, csak itt, csak tőlem, csak Önöknek!
„Én legendásan gyűlölök minden olyan ételt, amiben fonnyadt (urambocsá’ főtt) paprika van, első helyen szerepel a lecsó. Ugyanakkor, akármikor elém teszik hajlandó vagyok megenni. Ez a lecsószeretés és lecsónemszeretés szuperpozíciója. Ami viszont alap: legyen csípős, legyen benne rizsa és tojás. És ha nem muszáj, ne ismerjem fel benne a paprikát.”
Konklúzió: aki nem szereti, az is megeszi. A lecsó egyesíti hát a magyar nemzetet. Menjen mindenki hagymát pucolni, paprikát vágni és a végén álljunk össze, mint két kicsi lecsó! Szeressük egymást, gyerekek! András, keblemre. A wokoddal együtt!
