“Mostantól itt fogtok lakni. Futás, nézzetek gyorsan körül” – biztatja a Vizslamentés önkéntese, Evelin a három megszeppent kisfiút, miután szélesre tárta az új otthonuk bejárati ajtaját. A srácok a kezdeti bizonytalanság után szerencsére hamar feloldódnak: néhány perc alatt benyargalták a lakás összes helyiségét, majd ezzel a lendülettel birtokba vették a nappaliban – direkt nekik – kikészített játékokat is. A legidősebb, a már iskoláskorú Bence a könyveket, kisebb testvérei pedig a kismotort és a plüssmackót. A legkisebb, a hathónapos Márk a kiságyat foglalta el.
Miközben a nappali a játék hevében szép lassan csatatérré változik, az édesanya a háló és a nappali közt toporog. A gyermekeire, aztán Evelinre néz. Időről-időre könnybe lábad a szeme, papírzsepkendő után nyúl. Még nem hiszi el, hogy a hosszú hónapokig tartó kilátástalanság, és a kimerítő szélmalomharc után, végre tényleg valóra válik az álma, és gyermekeivel egy saját otthonban kezdhet új életet.
“Egy állattal éltem együtt”
Tévedés ne essék, Annának és a kicsiknek lenne hol laknia. Mikor beszélgetni kezdünk elmondja, mielőtt rémálommá vált volna az életük, egy szép kis házban laktak, valahol vidéken. Hogy pontosan hol, nem mondhatja meg. Fél, hogy volt párja rájuk ismer. “Állatokat tartottunk, mindenünk megvolt” – teszi hozzá, majd elárulja, a ház még most is megvan, csakhogy oda soha többet nem mehetnek vissza. A férfi miatt.
“Először csak néhány pofon csattant. Aztán jött a kártya és az ital, és innentől nem volt megállás. Zárt be minket napokra a házba, fenyegetett a gyerekek megölésével, és két alkalommal a házat is megpróbálta ránk gyújtani” – sorolja a férfi rémtetteit Anna, akit végül a rendőrök mentettek ki a gyerekeivel, azután, hogy volt párja valahonnan fegyvert szerzett. “Akkor már vér is folyt” – teszi hozzá.
A kimenekítésük után Anna és gyermekei először egy krízisközpontba, majd onnan egy fővárosi anyaotthonba kerültek. Ömlik belőle a szó: “Tudtam, hogy vissza nem mehetünk, de én már az elején kijelentettem, hogy nem maradunk az anyaotthonban sem. Hogy mindent meg fogok tenni, hogy a gyerekeimet egy saját otthonban nevelhessem felügyelők, nevelők és szabályok nélkül. Hogy a saját lábunkra állunk.”
“Nem fogom megöletni a gyerekeimet!”
És Anna nem csak fogadkozott, hanem ment is. Szinte minden létező segélyszervezetet, alapítványt és civil szerveződést megkeresett, akik elviekben a hozzá hasonló helyzetben lévő anyákon segítenek, de néhány – a távoli jövőre vonatkozó – ígéreten kívül semmit nem kapott.
“Írtam kérvényeket, jelentkeztem pályázatokra önkormányzati lakásért, vannak iskola és óvoda pedagógusoktól és az igazgatóktól ajánló leveleim, hogy a gyerekeimet tényleg példásan nevelem. Ha az anyaotthon lehetőségével nem élek, a gyámhivatal viszi a kicsiket állami gondozásba, én meg megyek az utcára. Nincsen menedék, nincsenek szülők, nincs hova “hazamenni”, megöletni meg nem fogom a gyerekeket. Kifogytunk a lehetőségekből” – sóhajtja.
És ekkor jött képbe a Vizslamentés, és Evelin…
aki egy lelkiismeretes szülő (akinek gyermekével a legnagyobb fiú egy osztályba jár – a szerk.) révén került kapcsolatba Annával, majd miután végighallgatta történetét, úgy döntött, segít a bajba jutott asszonynak. Persze nem egyedül. Bence osztálytársainak szülei és a Vizslamentés önkéntes segítői is egy emberként álltak a jó ügy mellé, hogy aztán emberfeletti munkával, alig 15 nap leforgása alatt, megtalálják a megfelelő lakást, majd közös erővel felújítsák, és berendezzék mindennel, ami egy saját élet elindításához nélkülözhetetlen.
“Volt, aki a hathónapos babájával a hóna alatt, Pest megye lehető legtávolabbi csücskéből jött. Dolga volt a városban, de ha már itt járt, felugrott hozzánk, hogy megkérdezze, miben tudna segíteni. Végül együtt rendezgettük a bútorokat” – mondja Evelin, akit őszintén meglepett az a segítőkészség, amit teljesen ismeretlen emberek részéről tapasztalt az elmúlt napokban.
Ami egy kétségbeesett poszttal kezdődött ugyanis, rövid idő alatt több mint 40 ember közös ügyévé vált.
“Nem hiszek a lehetetlenben”
Ahhoz, hogy ez a több tucat jószándékú és segíteni akaró ember végül összehangoltan dolgozhasson együtt, és ilyen rövid idő alatt, új kezdetet biztosíthasson Annáéknak, a segíteni akarás már nem volt elég. Elengedhetetlen volt, hogy legyen valaki, aki összefogja a szálakat, aki időt és energiát nem sajnálva telefonál, szervez, megbeszél, motivál. És aki meg is köszöni a munkát, ha arra van szükség.
Menhard Evelin, aki a Vizslamentéssel évek óta nehéz sorsú, beteg és sorsára hagyott kutyák életét egyengeti, vállalta ezt a feladatot. Azt mondja azért, mert mélységesen felháborította, hogy ma valaki önhibáján kívül ennyire méltatlan helyzetbe kerülhet. “De azzal a lendülettel, amivel szapulom a rendszert és szidom azokat, akiket felelősnek tartok, mondhatom azt is, hogy én tudok segíteni. Vagy, ha nem tudok, legalább megpróbálok. És ez óriási differencia.”
A fiatal nő nem hisz a lehetetlenben, és ez adott neki erőt ahhoz, hogy végigcsinálja az elmúlt, kicsit több, mint két hetet. No és persze párja, aki mint mondja, évek óta támogatja minden kezdeményezését. Hozzáteszi, több ilyen sikertörténet is lehetne, ha nem lennének alapvető problémák a gondolkodásunkban. “Függetlenül attól, mennyi pozitív csalódás ért az elmúlt időszakban, két komoly bajt is látok. Az egyik, a “majd megoldják mások” – mentalitás, és a másik, ami a jóistenre bízza a dolgot. Hogy ő majd elrendezi a dolgokat helyettünk is. Nem fogja.”
“Merj segítséget kérni!”
Evelin azt mondja, a jószándékú lakástulajdonos, és az elszánt szülői munkaközösség nélkül, akik a saját szabadidejükben fúrtak, festettek, cipekedtek, nem tudtak volna Annáéknak segíteni. De legalább ennyire fontos volt a Vizslamentés hitelessége is. “Ha jótékonyságról van szó, sokaknak kétségei vannak. Ha sosem látom, hogy Julis néni megkapja a körtebefőttet, amit küldök neki, nekem se lesz motivációm arra, hogy nekiálljak adományozni. Mert nem látom az útját” – mondja, majd hozzáteszi, szerinte itt a siker kulcsa az volt, hogy egy olyan szervezet állt ki Annáék mellett, akik évek óta hitelesen képviselik azt, amit csinálnak.
“A Vizslamentés fölvállalta, hogy segít, és erről mindvégig, aprólékosan be is számolt” – mondja, miközben elismeri azt is, a megfelelő kommunikáció mellett a kapcsolatrendszer is nagyon fontos volt. “Tudod, hogy kinek van akkora autója, tudod, hogy ki meddig dolgozik, tudod, hogy ki az aki ügyes, és megpróbálod azokat az embereket csatasorba állítani. Vagy, de legalábbis szépen megkérni őket, úgy, hogy lássák a munkájuk hasznát is.”
Amikor arról kérdezem, segített-e a szervezésben és a koordinálásban az állatmentésben szerzett tapasztalata, megrázza a fejét. “Gyerekkorom, és főleg az apukám segített abban, hogy működjenek a dolgok.” Mint kiderül, Evelint édesapja kiskorától kezdve, tudatosan arra nevelte, hogy megoldásokban gondolkodjon. “Amikor úgy nevelnek, hogy nem baj, ha valamit nem tudsz, de tudd, hogy melyik könyvben találod a választ, vagy – visszafordítva a való életre -, melyik embertársadnál van a megoldás, kitől kérhetsz segítséget, egyáltalán, merj segítséget kérni, onnantól már nincs akkora jelentősége, hogy kutyamentésben van-e X év tapasztalatom, vagy sincs.”
Evelin szerint ahhoz, hogy 15 nap alatt egy lelkes csapat megváltoztassa egy kétségbeesett, négygyermekes anya életét, csak ennyi kell. “Én jó alapokat kaptam, és ez ezeknek a gyerekeknek is jár.”
Disclaimer: az édesanya és gyermekei nevét az ő érdekükben megváltoztattuk.
