Belicza Bea, a Hír24 riportere sok időt töltött Afrikában. Blogjaiból szemezgetve mutatjuk be, milyen az élet gyerekként a fekete kontinensen.
Sokat készültem az afrikai önkéntes munkára, mégis valami olyannal kezdtem, ami nem volt tervben. Engem is meglepett:
Gyereknap volt, az iroda előtt ücsörgött a nagy melegben körülbelül húsz édes fekete óvodás. A többség szakadt papucsban vagy mezítláb volt. Kinőtt vagy épp két számmal nagyobb ruhájukat egyenruha alá rejtették, láthatóan nem sokat foglalkozva a megfelelő mérettel. A gyerekek fegyelmezetten próbálták lefoglalni magukat a földön matatással, amíg kísérőik az udvart dekorálták. Éreztem, hogy nincs ez rendjén, de épp csak megérkeztem, senkit nem ismertem, igyekeztem a háttérben maradni megfigyelőként. Addig bírtam, amíg nem tudatosult, hogy a tűző napot és a semmittevést csak tetézi, hogy az összes szép kis pofit takony csúfítja. Előkaptam nedves törlőkendőmet és sorra letisztogattam őket. Dehogy ellenkeztek, szomjazták a törődést.
Mozambikban egy pici faluban dolgoztam. E videó nemcsak a szegénységet mutatja be, hanem az ottani gyereksorsokat is.
A videóban látható kenyeret osztó gyerekekről akkor így írtam:
Reggeli közben gyerekvitát hallok a komposztgödrünk közeléből. A kerítésen kivülről próbáltak kihalászni valamit bentről. Kimentem, elszaladtak. Néhány nap múlva újra ott voltak a srácok. Most már igazán kíváncsi voltam, mit szeretnének megszerezni. Ma sem hiszem el. A kidobott, esővízben ázó, penészes kenyérdarabokat. Eddig azt hittem, ebben a fauban nem létezik ilyen szegénység. Tudtam, hogy sok-sok gyerek nem nagyon kap mást mint kukoricakását reggel, délben, este, de azt nem gondoltam, hogy egyáltalán semmit. Milyen éhesnek kell lenni ahhoz, hogy a kukából szerezz enni?
Ezek a gyerekek alapvetően kicsit erőszakosak, vadak, amolyan kis gengszterek. De nagy a szívük. Két nagyobb kezébe adtam kenyeret, de megosztották a körülöttük lévő kicsikkel.
Hasonlóan szívszorító emlékem, – a videóban szintén felbukkanó kép – amikor egy iskolai fegyelmezést néztem végig:
Filmezni akartam az udvaron sorban álló gyerekeket, de a tanáruk megkért, hogy ne, mert „kezdenének”. Nem értettem, mit kezdenének, ami nem filmezhető. 5 perc múlva világossá vált, mit nem akarnak megörökíteni. Verésért álltak sorban a gyerekek. Tartották a kezüket, a tanár meg osztotta a tenyereseket. Tehetetlen voltam, mint a természetfilm-készítők, beavatkozhatnék, de nem fair. Hosszú volt a sor, egy órán át tartott a fegyelmezés. Volt, aki még az ütések előtt sírt, volt, aki csak aztán, elvonulva. És volt, aki csak meggörnyedve rázta-rázta égő ujjait, mielőtt bement volna a terembe.
A könnyeimmel küszködtem, de tudtam, ha valamit el akarok érni, higgadtnak kell maradnom, se üvöltés, se sírás.
El sem tudtam képzelni, miért kapják a büntetést, úgy tűnt, válogatás nélkül mindenki kap.
Aztán egy másik tanár mellém ült és ő elmondta, hogy elkéstek a gyerekek, azért kell megfegyelmezni őket. Érdekes, a diákok 90 százaléka elkésik? Miért? Biztos oka van. Azt is el tudom képzelni, hogy nincs órájuk, másrészt nem tudom, honnan jönnek, de az utazás itt tényleg kiszámíthatatlan….és mi van, ha a szülő nem engedi őket időben, azért is a gyerek büntetendő?
A vége felé nem bírtam, odaültem egy sarokban síró kisfiú mellé megsimogatni, megnyugtatni. Odajött a fegyelmező tanár magyarázkodni. Ő is elmondta, hogy késés miatt van a fegyelmezés. Tudom, hogy nem több ez, mint ahogy régebben volt európai iskolákban is, a mi szüleinket is verték az iskolában (meg otthon is)….de nálunk már változott a helyzet, kell, hogy változzon itt is…..azon leszek.
Nigériában is a fő fegyelmezési eszköz volt a verés. Akadtak szülők, akik maguk kérték, hogy a tanár büntessen így, különben – ahogy mondták – bűnöző lesz a gyerekből. A legnagyobb kihívás volt úgy tanítani, hogy az összes helyi tanár gumiszíjjal, pálcával érte el, hogy csend legyen az osztályban, nekem csak a hangom maradt eszközként, és amikor már az sem, akkor sípot vetettem be.
Különösen ijesztő volt, hogy a gyerekeket azért is büntették az iskolában, ha nem a gyarmatosításból fennmaradt hivatalos nyelvet beszélték (Mozamikban portugált, Nigériában angolt):
Két hat év körüli kislányt tanítottunk számolni portugálul. Nehezen ment. Bátyjuk rámordult, hogy ha nem megy, majd megveri őket a tanáruk. Micsoda őrültség! Ha a szüleid nem beszélnek portugált, csak a törzsi nyelvet, és így te sem tanultad meg az iskoláig, akkor nem elég, hogy az órákon nem értesz semmit, még meg is vernek.
Az erőszak a gyerekek között is mindennapos.
Egyik órám végén úgy egymásnak esett két kisfiú, hogy szétválasztásuknál még én is kaptam egyet. A lefogott gyerek olyan stresszes állapotban volt, hogy nem akartam raportra vinni. Az egész teste remegett, izmai megfeszültek, légzése szapora volt, a derekát fogtam és ott is éreztem a heves szívverését. Ijesztő volt. Jobbnak láttam érintéssel, szavakkal nyugtatni, mint kitenni annak, hogy leszidják, sarokba szorítják, tovább növelve ezzel a benne lévő feszültséget. Lehiggadt, bocsánatot kértek egymástól a verekedők, én is megnyugodtam. Két óra múlva szünetben megint szét kellett választanom két harcost, ugyanaz a szituáció. Pitiáner viták miatt olyan állapotba kerülnek, mintha felnőtt harcosok életre-halálra küzdenének.
Gyakori fegyelmezési eszköz iskolában a megszégyenítés:
Kikerekedett a szemem, amikor megláttam az első nyakba akasztós szégyentáblát. Az állt rajta: Nem beszélek többet az anyanyelvemen! Értem én, hogy az iskolában a hivatalos nyelv az angol és erre nagy szüksége lesz az életben, de akkor sem tartom jó ötletnek, hogy szégyenként kezeltetik a gyerekkel, ha vállalja, akinek született. Milyen identitástudata lesz így?
Az egyik kisfiú folyamatosan beszélgetett, röhögött, gondoltam igényli a figyelmem. Kérdezgettem tőle az anyagot. Semmit nem tud persze. A háttérben asszisztáló tanárnő közli, hogy ő a legbutább gyerek az osztályban, majd rögtön kiadja a büntető vezényszót, és az egész osztály ujjal mutogatva kántálja, hogy szégyelld magad, szégyelld magad! Levert a víz. Nem vitázhatok a tanárnővel a kicsik előtt, más módszer kell. Kérdeztem a kisfiút, mi akarsz lenni? Naná, hogy doktor. Ez a válasz kellett nekem. Akkor tudod, hogy ahhoz nagyon okosnak kell lenned? – folytatom. Bólogat. Akkor megcsináljuk együtt, év végére az egyik legokosabb leszel. Deal? Belecsapott a kezembe. Előre ültettem, újramagyaráztam neki mindent, visszakérdeztem. Persze így sem volt minden válasz helyes, de nem is azt ígértem, hogy óra végére lesz okos. Másik órán is előreültettem, megmutattam, mit, hogyan. Ügyes volt, megdicsértem, megmutattam mindenkinek, milyen nagyszerű a munkája. Semmi baj nem volt vele egész órán. Én sem hittem igazán, hogy működhet, de működik, sikerélmény kell neki.
Az oktatással persze az a legfőbb gond Afrikában, hogy sok gyerek – főleg a lányok – nem is járhatnak iskolába. Számtalan helyen termek sincsenek a tanításhoz, jobb híján egy fa alatt próbálnak órákat tartani, persze eszközök nélkül. A tanítási módszerekkel is vannak gondok.
Régen nagyon mosolyogtam, amikor egy tanteremből azt hallottam, hogy gyerekek üvöltenek valamit közösen. Viccesnek, kedvesnek tűnt. Amikor először láttam ezt bentről, megrémültem. Ez a magolás. Semmit nem értenek a kicsik, csak ismétlik hússzor az aznapi 5-8 mondatot. Nekik és nekem is nehéz a váltás. Mi nem olvasunk fel egyszerre semmit, próbálom logikailag felépíteni nekik az anyagot, bevetve minden kreativitásomat. A helyi tankönyvek sokszor csak megnehezítik a dolgom, például olyan árammal működő eszközöket kell felismerniük a gyerekeknek, mint az automata mosógép, amit soha nem láttak. És a számítógép alapelemei között szerepel az áramstabilizátor meg a minigenerátor, amit meg én nem láttam eddig.
Elkeserítő. Még harmadikban sem tudnak a gyerekek írni. Kértem, írjanak 5 mondatot a monitorról, bármilyen infót, amit a monitorról tudnak. Ehhez kint van a falon a poszterem is, legalább 8 infót olvashatnának le, azon szándékosan kevés a teljes mondat, inkább csak kulcsszavak. Éreztem, hogy a „mondat” magyarázatra szorul. Az nem segített, hogy „ A monitor ….., A monitornak van…..A monitor része a ….Hirtelen megvilágosodtam, mi segíthet. Bea az csak egy szó, ha viszont azt mondom, Bea az én nevem, az már egy mondat. Értitek. Igeeeeen. És az egyik kisfiú csillogó szemmel mutatja, hogy megszülte a megoldást: Abubakar Maoninak hívnak. Ezzel ugye nemcsak az a baj, hogy Abubakart semmilyen rokoni szálak nem fűzik a monitorhoz, hanem, hogy számtanból is gyenge lehet, mert ez a mondat az 5-nél pont néggyel kevesebb.
Nehéz úgy haladni, hogy hol áramszünet, hol vízhiány miatt borulnak a tervek. És még a megfelelő íróeszköz sem adott:
Kemény nap volt. Dolgozatot írtunk. 15 percig nem bírtam leültetni mind a 25 gyerekem, mert mindig jött valaki, hogy nincs hegye a ceruzájának. Ez egy őrület, minden óra legalább harmada, de inkább fele megy el hegyezéssel, pláne, hogy Bea néninek tekerős csodahegyezője van. Amúgy a legtöbben önállóan faragnak borotvapengével. Hát ez engem a sírba visz! Nem szeretem 6 éves gyerek kezében a pengét. Ráadásul nem is lehet vele rendesen hegyezni. Naná, hogy nem tudnak normálisan írni szétrágott „éppenhegyű” íróeszközzel. Tollat viszont még nem használhatnak, mert azt nem lehet javítani.
A sérült, fogyatékos gyerekek sorsa különösen nehéz Afrikában. A többség nemhogy iskolába nem jut el, de sokszor otthon is magára hagyják. Többször hallottam ketrecben tartott gyerekekről, bár ilyet magam sosem láttam. A Baptista Szeretetszolgálat egyik munkatársa – afrikai és más szegény országokban átélt tapasztalatai alapján – azt mondta egy korábbi cikkben.
A fogyatékos gyerek nem büszkeség sem a családnak, sem a társadalomnak, inkább eldugják vagy nem veszik őket emberszámba. Holott, sok beteg gyerek sokkal többre lenne képes, ha lehetőségeik lennének, lehetne őket is fejleszteni.
Én két fogyatékos gyereket tanítottam:
Abba 9 éves, Down-kóros, nagyon kedves, mosolygós, bűbáj. Dolgozatnál folyamatosan körmölt. Krikszkrakszokat, de szép sorban, nagyon lelkesen. Megdicsértem, a helyi tanárnő legyintett, hagyjam, problémája van. Nem hagytam, mindig bátorítom, dicsérem. Fülig ér a szája, ha belépek a terembe. Naná, soha nem veszik emberszámba, pedig nem olyan súlyosan sérült, hogy ne lehetne fejleszteni. Hónapokon keresztül csak mosollyal válaszolt minden kérdésemre, aztán a legváratlanabb pillanatban egyik reggel odarohant hozzám, bátortalanul megfogta a kezem és azt mondta: Bea néni, itt vagyok! Ettől én némultam el, nincsenek szavak erre az érzésre.
A bátyja is hozzám jár, sajnos ő sem tud sem írni, sem rajzolni, de ő is igyekszik, pedig az ő tanára is levegőnek nézi. Yusuf az egyik dolgozatnál, amikor 5 mondatot kértem a számítógép billentyűzetéről és a fél osztály ült tanácstalanul, pedig százszor magyaráztam el a kitett posztereim alapján, mit kell most írniuk, Yusuf rámutatott a megfelelő poszterre olyan boldogan, mintha a tökéletes választ is tudná. Igen, súgtam neki, miközben azt hittem kiugrok a bőrömből – de ez most egy dolgozat, nem áruljuk el másoknak a megfejtést. Nem sokkal később valaki izgatottan közölte, Yusuf másol a könyvből. Újra csak mosolyogni tudtam. Yusuf nem csak írni nem tud, olvasni sem, de tényleg próbálkozott. Szemlesütve várta a következményeket. Nagyon megkönnyebbült, amikor visszaadtam neki a padtársai által elkobozott könyvet azzal, hogy neki szabad, de senki másnak nem!
Ruandában árva gyerekeket ismerhettem meg, igazán különleges, tehetséges, végtelenül alázatos gyerekeket. Drámák sorát megélt fiú volt a pótapjuk, edzőjük. (Róluk itt olvashat bővebben)
5 éves volt az afrikai holokausztként is emlegetett ruandai népírtás idején, megölték az anyját és a nővérét, Kongóban élt évekig menekültként, apja magára hagyta, amikor újranősült. Utcagyerekként vállfákat készített barátaival, hogy legalább enni tudjanak. Néha jutott internetezésre is. Cirkuszi produkciókat nézegetett, videókból tanult akrobatamutatványokat és azt betanította a haveroknak.
És ha valaki felfedezni vélt hasonlatosságot hazai történetekkel, az annak tudható be, hogy szegénység minden kontinensen létezik, csak van, ahol nagyobb.
