Sosem voltam ügyes turkáló. Tudják, vannak azok, akik belenyúlnak a kupac közepébe és utánozhatatlanul laza, már-már unott mozdulattal kihúznak onnan egy leheletfinom kék nyári ruhát, pontosan azt, amiért mi másfél órája pakolunk hősiesen, izzadtan és egyre fásultabban ruhát ruhára, halmot halomba. Általában lemaradok az akciókról is, vagy kettő nappal azután kezdődik, hogy rászántam magam és megvettem négyezer-ötszázért azt a bizonyos színű rúzst. Így aztán nem is próbálkoztam az egyre népszerűbb garázs- és gardróbvásárokon, az aukciós és apróhirdetési oldalakon is csak könyveket vettem. Könyveket, amiket sokkal korábban kölcsönadtam és nem adták őket vissza, könyvesboltban pedig beszerezhetetlennek bizonyultak.
Ma már nem adok kölcsön könyvet anyámnak sem, cserébe beszippantott az új magyar nemzeti sport, hiszen eladó az egész világ és a magyar mostanában elad mindent. Esze meg sose volt, úgyhogy azt neeeeem. Hogy hogyan?
Rendkívül egyszerű: nem vagyok celeb, így nekem fizetnem kellett volna a terhességem alatt a négydés ultrahangért is, ha igényem támadt volna babamozira (nem támadt), meg kellett vennem a mellszívót, a cuki kismamaruhának nevezett hatszemélyes sátrat, a barikás, idegesítő zenét vonyító babaforgót és az egyéb, a gyermek boldogságához, egészséges fejlődéséhez és a biztonságos kötődéshez elengedhetetlen sok felesleges szirszart. Így aztán, mikor második alkalommal is ájulásközeli állapotban támolyogtam ki a bababolt ajtaján, a börzék, a „segíts magadon, Isten is megsegít” fórumok, az „alsóröcsögei baba-mama klub” és egyéb, az előzőhöz kísértetiesen hasonló elnevezésű Facebook-csoportokban találtam magam.
Hogy aztán terhességem hosszú téli estéit eszement óbégatással töltsem. Egyrészt a terheskabátok (sic!) ára, másrészt a meghökkentő, egyúttal elidegenítő tapasztalat miatt: a zemberek nemhogy egy csekket nem tudnak kitölteni, hirdetést feladni sem tudnak, de segítséget kérni se. Azt pláne nem tudják, mit kérjenek egy-egy lebüfizett és trehányul kimosott kombidresszért vagy pölyhös, kitérdesett 86-os kisnadrágért.
Persze nem egyből voltam ilyen okos, párszor beleszaladtam én is a séfkésbe. Szóval eleinte nem tűnt fel egyetlen bababörzén sem, hogy a vadiújnak látszó, pompás színű és fazonú, eszetlenül cuki kislány ruhákat, amik az őket árusító anyuka szerint két gyerekről már leszakadtak, mindig a kamionsofőr apuka hozza és mindig Londonból. Mondom, én, aki a szállítmányozásban dolgoztam, kamionsofőrök között éltem, simán benyeltem ezeket a szövegeket és sose gondoltam arra két üveg ruszli felzabálása közben, hogy a fészkes francba nincs egy kamionos apuka se, aki gyűjtőzik egy dodzsemmel olaszba’? Bérmunkázik osztrákba’?
A terhesség miatt az eszünk tényleg lecsúszik a seggünkbe. Vagy Magyarország tényleg jobban teljesít. Elég sok időbe telt, míg meg tudtam különböztetni a „hivatásos” börzézőst azoktól, akik valóban a saját kölkeik ruháját árulják és szívesebben vásárolok tőlük, pedig amazoknak szebb a portékája. Ezek viszont nem hazudnak, és az nekem számít. Aztán van a börzézős, aki nem tudja, mit kérjen, de ezek közös halmazt alkotnak azokkal, akik azt gondolják, az aukciós oldalak leánykori neve a fizetéskiegészítés.
Ezek képzelik azt, hogy a sok bizbaszt, ami kizárólag az ő szemükben képvisel értéket, illetve a levetett holmijaikat, amiket nyolcvankettőbe kurvadrágán vettek grácba, meg fogják venni annyi pénzért, amit a jogi nyelv előszereteti értéknek nevez. Nyolcfejes német import videomagno szépséghibával, áron alul eladó, irányár hatvanezer forint. Divat a csipketerítő, igen, de ez nem azt jelenti, hogy a műszálas műcsipke terítőt kell huszonkét gurigáért árulni.
Vannak a megható sagák arról, hogy a keresztanyu és a nagymama is pontosan ugyanolyan kétszázezres babakocsit vett a még meg sem született gyermeknek, ezért most ezt, ami pontosan ugyanígy néz ki, mint ez itt ni (belinkelve a gyártó oldala) most négyezer forinttal olcsóbban lehet megvenni, mint az árukeresőponthu által kidobott legalacsonyabb ár.
Aztán ez észrevétlenül átcsúszik pofátlanba. Amikor nyolcszáz forint egy hipópöttyös műszálas kisnadrág. Amikor a babamama csopiba’ árulja a hűdemárka babatestápolót úgy, hogy abból már elhasználta a harmadát. A felbontott flakonért kér ezerötöt. A bontott doboz filteres tejszaporító teát el akarja adni. Pénzért. Értsdésmondd. Árulja. Mindig izgatottan nézem, elküldte-e már valaki a csába, áhh, még mindig nem.
Ki sem térek arra, hogy ez mennyire tipikus, mondhatni, egy-egy ilyenbe’ mennyire benne van az egész ország: mindenki iszonyú adakozó, nagylelkű és mindenki segíteni akar, mintha tényleg lenne egy kövér puttó valamelyik felhőn, aki, ha éppen nem a pöcsével játszadozik a hóttunalmas mennyeknek országában, akkor a mi jócselekedeteinkhez húz egy-egy strigulát a póstaironnal. Mert adakozni az olyan elegáns, az olyan jóemberes, az olyan érzés, hogy nekem van miből. És adni jó. És akkor jó szájízzel fekszem le este, mert én segítettem, valójában meg csak leereszkedő voltam. És kapzsi. És fillérbaszó.
Mert olyan nincs, hogy a trendi és hűdebabakrémet beviszem a védőnőhöz és azt mondom, Ágika, adja oda valakinek, maga tudja, kinek van rá szüksége. Azt nem látja senki. Még a puttó se, mert éppen lefelé néz, ugye. A nyomorult, akinek jól jön, és úgysem tudná megvenni, azt se tudja kitől kapja, nem lehet őt lenézni, akarom mondani nem tud hálát nyilvánítani a mi nagyvonalúságunk okán. Se a májunk, se az önbecsülésünk nem nőtt jottányit se, senki nem mondja, milyen fineszes és agyafúrt fehércselédek vagyunk mi, hogy még a gyes alatt is pénzt csinálunk a semmiből. Vagyis a másik megalázásából, de az mindegy. A lényeg a trendi hordozó meg a kötődés. Hogy anyu úgy általában az ilyen viselkedéssel milyen példát mutat, azaz a gyerek, mit tanul meg, az nem számít.
Aztán itt vannak a segítsük egymást csoportok. Ezek a kedvenceim, anyám jut eszembe, ő mondta mindig, hogy aki hülye, az haljon meg! Ezek a csoportok a valós szándék szerint azért jönnek létre, hogy el-elakadó dodzsemünket A Nagy Bucsuban meglökjük, s aztán vígan integessünk egymásnak, míg a Céllövöldében újra nem találkozunk. Ehhez képest az embernek az élettől elmegy a kedve, mikor azt látja a falán, hogy „Biciklit vennék sürgősen!” És mégis, horgad föl a nemzet honleányában a bátor kérdés, milyent, aranyvirág? Futóbiciklit, rózsaszín lánykát napernyővel, kék női gepidát, férfi trekkinget, huszonhatost a nagyapónak szériafelszereltséggel, azaz pókkal a pébépalackhoz? Nyilván válasz nem jön, ezért megsértődik és négy nap múlva ír egy pikírtnek szánt, valójában kínos kommentet, aminek körülbelül az a lényege, hogy ő aszitte, hogy ez egy segítsük egymást csoport. Igen. Aggyal rendelkezőknek, akik tudják, mit akarnak. Mert az, aki azt írja, hogy „SOS! Bojler! Segítsetek!”, az nem tudja. Engem meg egyre kevésbé érdekelnek az ilyenek, fáraszt, idegesít, az is, aki azt kérdezgeti, mikor indul busz Hontról Budapestre. GUGLIZZÁLCSESZDMEG!
Ha én egyszer csinálok egy ilyet, egyszerű lesz a szabályzat: aki csatlakozni kíván a csoporthoz, igazolnia kell, hogy látta A bájkeverő c. filmet. Ott a főhős pontosan azt kapja, amit kért. Különösen akkor, mikor egy nagy benga állat akart lenni.
De nem csinálok, mert az a tapasztalatom, hogy az embereknek nem segítségre, hanem figyelemre van szüksége. Beszélgetni akar, elismerésre vágyik, szeretetet, együttérzést, sajnálatot, buksisimit akar. Anyás. Nincs ezzel semmi baj, csak akkor a „Szar az élet, cirókázzatok lécci!” csoportba kell írni, nem hirdetni a megkímélt fa járókát meg a dédi stelázsiját. Az egy másik csoport.
