Dr. Máté Ferenc 83 éves, nemhogy a kora nem látszik rajta, de az sem, hogy beteg. Nem is titkolja, mi baja.
„Engem nem különösebben zavar. Az ismerősök, barátok tudják, de van olyan az ismeretségi körömben, aki szégyelli és súgva kérdezi, ha elmegyünk valahova, hogy te, ez neked hogy van?”
A házisütit, házi bodszaszörpöt tálaló feleség is bekapcsolódik a beszélgetésbe:
„Nem mernek elmenni a vizsgáltra, mert az végbélen keresztül történik és idegenkednek, pedig egy bizonyos kor felett ugyanúgy kellene járniuk, mint a nőknek rákszűrésre.”
Kellemetlen vagy fáj?
Ők nem könyvekből tudják, mivel jár ez a betegség. Magdolna már 70 évesen próbálta rávenni Ferencet az urológiai vizsgálatra, de a férj nem látta szükségét addig, amíg nem jelentkeztek tünetek.
„Éjszaka egyre többször kellett kimenni, egyre hosszabb időre. A férfiember ugye állva végzi a dolgát, de ez már nem ment. Egyre fájdalmasabb is volt. Akkor azt mondtam, ez nem egészen normális, elmentem a helyi urológushoz.”
Havi egy injekciós hormonkezeléssel próbálták megszüntetni a panaszokat, de azok a kezdeti javulás után nem csökkentek, hanem nőttek. Berendelték az urológiai klinikára, ahol igen alaposan kivizsgálták.
„Volt ultrahang, megnézték, milyen a vizeletürítés, mennyiségét, tempóját, meg ami kell. És akkor jön a tapintás, amikor elveszti a férfiember a szüzességét. Igen, ez valóban kellemetlen, hogy végbélen keresztül tapogatja az orvos a prosztatát. De elviselhető, fájdalommal nem jár.”
Miután az orvos megbizonyosodott, hogy daganat okozhatja a beteg problémáit, akkor jön a neheze, a biopsziás vizsgálat:
„Végbélen keresztül bevezetnek egy csövet, amiben van egy tű és azzal váratlan pillanatokban beszúrnak a daganatba. Nekem 10 mintát kellett venni, így tízszer szúrtak. Ez már nemcsak kellemetlen, hanem fáj is, de elkerülhetetlen vizsgálat, ha már daganat van.”
Kiderült, hogy rosszindulatú és műteni nem is lehet. Elsőre minden rákos beteget sokkol a diagnózis, Ferencet is, de ma már nevetve emlékezik a két és fél évvel ezelőtti, nehéz napokra:
„Akkor jönnek a jó barátok meg nem jó barátok, hogy mennyi van még vissza, megmondták már, mikor halsz meg?”
Felesége próbálta tartani benne a lelket:
„Mindent elolvastam a neten és mondtam neki, hogy idős korban nem olyan veszélyes, nagyon lassú a betegség és jó arányban gyógyítható.”
A feleség is rákos lett
„Az az igazság, hogy a feleségem nélkül nehezebben viseltem volna. 40 éve élünk együtt és ő eddig is mindenben támogatott, tudtam, hogy most is a támaszom lesz, így indultam harcba a rákkal szemben.”
Eleinte csak gyógyszeres kezelést kapott és jónak is tűnt, de körülbelül egy fél éve romlottak a vizsgálati eredményei.
„Elkövettem néhány hibát, amit egy rákosnak nem szabad”
Magdolna szerint a füstölt húsokról, kolbászról nem tudta lebeszélni. Ferenc szerint a fő vétke nem is az étkezés volt:
„A Balaton mellett nőttem fel, imádok vízben lenni. Sokat jártunk gyógyfürdőbe, nem tudtam, hogy a daganatnak nem tesz jót a meleg.”
És ez úgy derült ki, hogy az asszony is megbetegedett:
„Én is rákos lettem és az onkológusom mondta, hogy a meleg vizet felejtsem el.”
Magdolna ugyan gyorsan gyógyult, pár sugárkezelés és a mellműtét után ő azt mondja, fel sem fogta, hogy beteg volt, de szerinte a férje állapota is az aggodalom miatt romlott.
A rák nem egyenlő a halállal
És jött a rettegett terápia.
„A kemo nagyon levágja az embert és egyre rosszabb. Az első után két napig voltam gyenge. A hatodik után viszont még egy hét után is fáradékonyabbnak érzem magam, mint korábban. És még hátravan négy kezelés.”
„Ne azt mondd magadnak, hogy ez méreg, hanem ez neked azért kell, hogy meggyógyulj!” – mondja a feleség, nyilvánvalóan nem először és nem is utoljára.
Ferenc a kemo mellett szed még négy gyógyszert és eszébe sincs arra készülni, hogy vége.
„Van olyan ismerősünk, aki feladta, egyszerűen nem hitte el, hogy ma már bizonyos ráktípusokat tudnak gyógyítani. Hiába fejlődik az orvostudomány, sokan még mindig úgy gondolkodnak, hogy a rák egyenlő a halállal. De én rengeteg sorstárssal találkoztam, akik túlélték, miért ne lehetnék én is egy közülük?”
Azt mondja, ismer egy férfit, aki 10 éve jár kemora, már a negyvenediknél tart, és nem is látszik rajta, hogy beteg.
„De ehhez hinni kell, akarni kell gyógyulni, optimistának kell lenni. A rossz gondolatok gátolják a felépülést.”
A házaspár már küldetésének tekinti, hogy ismerőseiket rábírja, hogy menjenek orvoshoz időben. A feleség a fő harcosa ennek:
„Van akinek, vizelési problémája van, de nem vizsgáltatja ki magát. Végigasszisztálta Feri betegségét és mégsem látja be, milyen fontos ez. Mindig veszekszem vele, hogy te is rákot akarsz kapni? Egy másik barát is addig húzta az időt, hogy állandó katéterre szorul.”
„Pedig egy kellemetlen vizsgálat jobb, mint egy kellemetlen élet.” – teszi hozzá a férj. Röviden vázolja is a nehézségeket:
„Az ember normális életvitele teljesen felborul elsősorban a gyakori vizeletürítési probléma miatt, ez fájdalommal is jár és olykor nem is sikerül visszatartani.”
Ezekkel azonban megtanult már együtt élni. A legnagyobb szívfájdalma egész más:
„Van aztán, amit férfiember nagyon szeret csinálni. Vezetni. Én is szeretek, de hosszabb utakat nem tudok vállalni. Egyre többször kell egyeztetnem az asszonypajtással, elvisz-e, ráér-e és van-e kedve. De ezzel nincs gond, az én páromnak gyakrabban van, mint nekem.”
Ferenc viccelődve panaszkodik, hogy nem olyan gyors már, mint volt:
„Tegnap is futnom kellett volna. Busz után vagy busz elől, nem is tudom, de nem ment.”
Az asszony szerint nincs olyan nagy baj, elég aktív így is a férje:
„De azért lenyírta a füvet, metszett. Na, jó nem meszelte ki a pincét, azt mindig halogatja.”
Ferenc építészmérnökként dolgozott 47 éven át és a nyugdíjas évei sem telnek tétlenül. Előadásokat tart a magyar népművészetről, két nyugdíjas klubot vezet és városnézéseket is szervez.
Azt mondja, anyai ágon többen 90 éves koruk után haltak meg, úgyhogy van még vagy tíz éve élvezni az életet.
