Nem kérdés, hogy a bajban lévő családokból kikerült vagy épp árván maradt gyerekek nevelése a normál szülői feladatoknál nagyobb megpróbáltatás, de a folyton mosolygó Csipák Péternét hallgatva, inkább tűnik, ez a világ legszebb, mint legnehezebb hivatásának.
A 64 éves Irénke családja több mint nagycsalád, többszörösen nagycsalád. A beszélgetésre most csak két utógondozott két nagyfia kísérte el, de otthonukban sok más fiatal is megfordul még, akiknek segítségre van szükségük.
„33 éve vagyok nevelőszülő. Rengeteg gyerek volt nálunk, 150-ig számoltam, aztán abbahagytam. Volt, aki csak 3 hétre jött hozzánk, körülbelül 20-an pedig piciként érkeztek és egészen felnőtt korukig maradtak.”
Irénkének már két fia volt, amikor az első kislányt befogadták a családba.
„A második babám, édes Zolikám sajnos betegen született. A sors ilyen kegyetlen kézzel nyúlt a tarisznyába. Ő nem tudta, hogy mi a szülei vagyunk, óriásbabaként élte az életét. Hiába mondták az orvosok, hogy nem genetikai probléma, féltem, újabb gyereket vállalni, de szerettem volna még.”
Ekkor döntöttek úgy a férjével, hogy magukhoz veszik a közelben lakó nyolc éves cigány kislányt, miután az őt nevelő 80 év körüli néni meghalt.
„Borika volt az én mini öregasszonyom. Mindig mindent tudni akart, kit visz a mentő, ki, hova megy. Időbe telt, mire igazi gyerekké vált. Imádta az én beteg kisfiamat és most felnőttként is sérült gyerekekkel foglalkozik.”
Közben váratlanul új baba is érkezett. Irénke terhességét először hormonzavarnak hitték.
„Aztán megmozdult az én „hormonzavarom” és pár hónap múlva megszületett Zsuzsikám, teljesen egészségesen.”
Zolika 14 évesen meghalt, másik fia, lánya és a befogadott Borika mellé idővel újabb gyerekek érkeztek.
„Gyerekhalmozó lettem, minden bajban lévő gyereket meg akartam menteni. Volt, hogy 15 gyerek élt nálunk, 5 a férjem, 5 az enyém és 5 a barátnőm nevén, többnyire nagyobbacskák, mert mások inkább csak pici babákat vállaltak, a törött fogú, felnyírt hajú kamaszok nekünk maradtak.”
52 évesen kezdte a főiskolát
Akkoriban Irénke vagyontárgykezelőként dolgozott, mivel azt a munkáját is nagyon szerette, férjét győzte meg, hogy maradjon otthon a gyerekekkel. Nagy kihívás volt az Péternek, mert előtte nem kellett főzni, mosni, takarítani, de hamar belejött és hat évig ez volt a főállása, majd anyagi okok miatt neki is vissza kellett állnia munkába, de így sem mondtak le a gyereknevelésről. Ez Irénkének is annyira szenvedélyévé vált, hogy 52 évesen főiskolára adta a fejét, hogy még többet tehessen a védelemre szoruló gyerekekért.
„A férjem kinevetett, hogy meglesz a diplomám, mire nyugdíjas leszek. A fő profit ebből végül az lett, hogy nyolc gyerekem végezte el a főiskolát, annyira motiválta őket, hogy ha én tudom, akkor ők is. Most idősellátásban, gyerekvédelemben, hajléktalanoknál dolgoznak.”
A kilencedik diploma valószínűleg a Kristófé lesz, ő is követni szeretné Irénkét, aki 12 évig volt családgondozó, ma pedig segíti, képzi a nevelőszülőket. (http://www.feszekegyesulet.hu/)
„Most kertésznek tanulok, elsőre nem sikerült az egyetem pár pont híján, de jövőre újra megpróbálom.”
Ricsinek egész más tervei vannak:
„Élelmiszeripari suliba járok, de valószínűleg váltani fogok rendészetre, börtönben szeretnék fegyőr lenni.”
Irénke mindkettőjüket támogatja elképzelésükben:
„Én egyiküknek sem erőltetek semmit, hagyom, hogy a saját döntésük érvényesüljön, különben nem fog működni. Nekem minden gyerekem egy diploma, egy sikertörténet. Ehhez az kell, hogy önmagához képest nézd a gyereket! Olyan magasra tedd a lécet, hogy át tudja ugrani. Örülök, ha meg tudnak állni a saját lábukon.”
Ricsi egy csoda
A két fiú 18 éves kora után maga döntött úgy, hogy marad utógondozásra is a családban. Irénke nyíltan beszél mindkettőjük múltjáról.
„Kristóf mínusz három hónaposan került hozzám a kamaszként teherbe esett, állami gondozott anyukájával. Jó kismama volt, szoptatta, szeretgette a kisfiát, majd, amikor már ránk bízhatta teljes egészében, ő elment szerencsét próbálni.”
A másik fiú anyja és apja is állami gondozott volt.
„Ricsi előtt meghajtom a fejem. Ő egy kis csoda, 9 hónapig alkoholban, meg nikotinban nevelkedett. De hogy lehetett volna haragudni az anyukájára, mikor neki sem volt senkije. Előbb őt vettem magam mellé, aztán a csecsemőotthonból kihoztuk a kisfiát is. Azóta is a családban vannak mindketten.”
Ricsi is megértette anyja nehéz helyzetét, ezért ő sem neheztel rá, de tudja, Irénkéék nélkül elveszett volna:
„Belegondolni is rossz, mi lenne velem, ha nem kaptam volna ezt a segítséget. Betegségeim alapján lehetnék vak és süket is, vagy egy elfekvőben lennék most, ha nem kaptam volna annyi törődést, nem jártunk volna folyton orvoshoz.”
Irénke nevetve idézi fel, mennyire megijedt egyszer Ricsi, hogy el kell mennie:
„Valami nagy disznóságot csinált, állt előttem kétségbeesetten és azt kérdezte: És mama most mit csinálsz velem? Állami gondozásba fogsz adni? Ez az édes észre sem vette, hogy állami gondozásban van.”
Volt, hogy az iskolában csúfolták is amiatt, hogy állami gondozott, akkor még bántotta, ma már nem zavarja. Kristófot soha nem is foglalkoztatta ez a kérdés:
„Én nem is érzem magam állami gondozottnak. Anyu sokáig volt velünk, aztán Olaszországban élt egy katonatiszttel, már hazaköltözött, de régen és most is tartjuk a kapcsolatot, csak mondjuk úgy, a keresztanyukámnál lakom.”
Amikor Kristóf anyukájának rendeződni látszott az élete, Irénke megpróbálta rábízni Kristófot. Egy hét múlva azonban visítva érkezett vissza az akkor 6 éves kisfiú.
„Azt mondja nekem ez az édes, mama olyan rossz voltam, amilyen rossz csak tudtam lenni. Mondom, miért? Úgy féltem, hogy nem hoznak haza hozzád.”
Fogamzásgátlóval akart öngyilkos lenni
Sorra jönnek az emlékek az elmúlt 33 évből:
„Egy nagylány úgy került hozzánk, hogy a tesója volt nálunk és azzal fenyegetőzött, hogy öngyilkos lesz, ha nem jöhet ő is. Be is vett négy levél fogamzásgátlót. Féltem, hogy nem lesz majd soha gyereke, de lett neki kettő aztán.”
Irénke szerint ő egy nagyon különleges lány volt. Bébiszitterként bejárta a fél világot, majd egyszer bejelentette, hogy férjhez megy, mégpedig az amerikai elnök biztonsági főnökéhez. Azóta két kislányuk is született. Rá azért különösen büszke, mert az ő anyukája, nagymamája, dédmamája is állami gondozott volt és végre megszakadt ez a nehéz örökség, az ő gyermekei már családban nőhetnek fel.
Az elengedés nem könnyű, de Irénke azt mondja, neki ez nem okoz törést, elfogadja, hogy náluk minden gyerek csak addig van, amíg meg nem oldódik a sorsuk.
„Mi erre szerződünk, azt tanítjuk a többi nevelőszülőnek is, minden gyerek egy kölcsönkapott ajándék.”
Egy 13 évvel ezelőtti riport részletében Irénke férje és lánya is megszólal:
