Ha lenne ilyesmi, Naoto Matsumura alighanem nyugodtan indulhatna a “legmakacsabb japánnak” járó címért. Az 53 éves, harmadik generációs rizstermesztő ugyanis immár 4 éve, tiltás ellenére tartózkodik szülőfalujában, Tomiokában, ami mindössze hat mérföldre, vagyis alig 10 kilométerre van Fukushimától, ahol 2011. márciusában súlyos nukleáris üzemzavar- és balesetsorozat következett be a tóhokui földrengés és az azt követő cunami miatt.
A japán kormány a lakosság biztonsága érdekében, elrendelte a fukushimai atomerőmű először 20, majd 30 kilométeres körzetének evakuálását. Az érintetteket azonban csak későn, ráadásul még csak nem is megfelelően tájékoztatták, így a lakók nagy része azzal a tudattal indult útnak, hogy hamarosan visszatérhet. Mindent hátrahagytak: az otthonaikat, az ingóságaikat, még az állataikat is. Ez utóbbiak egy része szomjan- illetve éhenhalt, amelyik nem, az a mai napig gazdátlanul és céltalanul kóborol a térségben.
Képek forrása: Facebook
Naoto Matsumura az egyetlen olyan tomiokai lakos, aki a balesetet követően úgy döntött, a tiltás és a sugárveszély ellenére is visszatér otthonába, azért, hogy gondját viselje családja hátrahagyott állatainak. “Képtelen voltam együtt élni azzal a tudattal, hogy a sorsukra hagytuk őket” – nyilatkozta a Vice című magazinnak, majd hozzátette, azért az első néhány napban ő is félt a sugárzástól.
“Féltem, hogy ha sokáig maradok, előbb-utóbb beteg leszek. Aztán teltek, múltak a napok, és rájöttem, se nekem, se az állataimnak nincs bajunk” – mondja, Naoto, akinek egészségét két év után ellenőrizték először. “Azt mondták, a tesztek szerint 30-40 évig minden további nélkül élhetek még, szóval azóta még kevésbé aggódom.”
A férfi egyébként úgy döntött, ha már hazatért, nem csak a saját, de a környék többi, gazdátlan állatáról is gondoskodni fog. “Voltak kutyák, akik még mindig láncra verve, éhesen, szomjasan várták gazdáik hazatértét” – magyarázza, majd hozzáteszi, azóta nem telik el úgy nap, hogy ne járná körbe a környéket. “Mindenhonnan hallom az ugatást, mikor nekiindulok a traktorral. Olyan ez, mintha azt kiabálnák, “ide gyere, ide! Éhesek vagyunk!”
Naoto, aki az állatokat a zónán kívülről érkező étel- és ital adományokból látja el, azt mondja, ma már meg se fordul a fejében, hogy elhagyja az evakuációs zónát. “Jó érzés itt lenni, ahol szükség van az emberre” – mondja.
