Ott tartottam, hogy nemcsak nehéz nőnek lenni, de sokszor kilátástalan is, és dugják föl maguknak a kedvezményes múzeumi belépőket, arra ki sem térek, hogy ez miért szánalmas, de ki az a hülye, aki vasárnap telekocsival feljön Pestre és …. és itt jöttem rá, hogy az inkább okoskodó, mint okos, inkább rikácsoló, mint gyújtó hangú nőnapi írásommal mi a baj, és kikhez kellene szólnom.
Köszöntöm a vidéki asszonyokat. Azokat, akik vasárnap reggel hétkor már odatették a tyúkhúslevest és már leszoktak arról, hogy visszagondoljanak arra, fiatal lányként miről álmodoztak. A kék szemű, rózsás arcú asszonyokat, akik negyvennégy évesen már inkább nénik, mint nők. Még maradt bennük annyi hiúság, hogy kendőt nem kötnek, de a rövid hajukat háromhavonta dajeroltatják, úgy nincs vele gond. A leveshez csibe lesz, rántva, az van a fagyasztóban, krumplipüré, és csinál májas kockát is, az úgy ízlett a Hugi vőlegényének a múltkor.
Köszöntöm a vidéki asszonyokat. Akik vasárnap reggel hétkor a konyhában sírnak, mert a tegnap esti nőnapi bálon a Béla berúgott, és mintha az ördög bújt volna bele, elkezdett kötözködni, kiabálni, hogy mit tudjuk mi, mit áll ő ki és hogy néha úgy érzi, megfullad. És hogy őt ne csitítsák, tudja azt is, mi folyik a faluban, de majd egyszer kinyitja a száját és szégyellhetik magukat mind, mert mind tudják, hogy mi folyik a faluban, hogy van itt pénz, de elmegy, és mire megy el, és hogy igaza volt az apjának, mielőtt meghalt, azt mondta, ilyen mocskos világ még a kommunizmus alatt se volt, pedig ő aztán megélt mindent, amit egy század alatt lehetett. És a Bélát nagy nehezen kivitték és betuszkolták a sógi kocsijába és hazahozták, ruhástul rádobták az ágyra, azóta is ott alszik, mozdulatlanul, mint a darab fa. Hiába mondták neki, nem ment vissza a bálba, hogy nézne az ki. Egész éjszaka nem hunyta le a szemét, csak sírt, sírt. Siratta a Bélát, magát, a bálat, pedig úgy szeret táncolni. Évek óta nem táncolt.
Fotók: Facebook/Photo Page
Köszöntöm a vidéki nőket, akik ma, vasárnap reggel a terhességi tesztet tartogatják a kezükben és tudják, hogy a sorsuk megpecsételődött. A Laci örülni fog, úristen, hogy fog örülni! De hogy lesz most? Lakodalmat nem is terveztünk, a Zsuzsikáé másfél millió volt úgy, hogy nem is volt ruhája, és alig voltak százharmincan! Jaj, mégis jobb lett volna, ha kicsit később, fél éve nincs munkám és itt elhelyezkedni! Zsuzsika mesélte, hogy a kolléganője az oviban az esküvő utáni első munkanap odament hozzá, hogy ha terhes, senki másnak ne szóljon, csak neki, mert van egy kis rokon kislány, idehozná a helyére. Röhej! Kisodródni munkaerőpiacról, hahaha! Besodródni kéne! Vagyis, kellett volna…
Köszöntöm a vidéki nőket, akiknek az agyát azért nem mosták át a földi sugárzású csatornák, mert úgy döntött, ő inkább juszt is újságot olvas és minden héten átbiciklizik a szomszéd falu könyvtárába. Az Erzsike már tudja, mikor jön, télen, ha nagyon hideg van, forró gyümölcsteával várja és mindig megkérdezi tőle, nem rossz-e egyedül és ő erre mindig azt feleli, hogy meg lehet szokni, pedig dehogy lehet. És akkor arra gondol, hogy rohan az idő, már hét éve, hogy a Feri meghalt, olyan hirtelen és olyan fiatalon, hogy azóta se mert igazán belegondolni, mert attól fél, ha megtenné, beleszakadna a szíve.
Köszöntöm a vidéki nőket, akik gondoltak egy merészet és odaálltak a főnökük elé, aki igazán nem is a főnökük, és ez az egész csak ilyen félállás, de ez a pár évvel idősebb, karikás szemű, egyre kétségbeesettebb nő fizetést ad neki és jól kijönnek. Annyira, hogy sose mondták neki, hogy ő itt alkalmazott. Ő itt kolléga. Ez nagy szó ám. Odaállt, hogy belőle nem lesz így semmi és hogy arra gondolt, hogy cseréljenek műszakot, mert indul egy szuperintenzív német tanfolyam, beiratkozik. Kért rá kölcsön pénzt. És már most szól, hogy utána kimegy. Németbe. Valahova, szereznek neki helyet, reméli, hogy az öregnek nem lesz túl sok baja, de belőle így nem lesz semmi, 27 éves, senkije, semmije nincs, legfőképpen pénze, hova menjen, ha ez a bolt is bezár, hetvenezerért menjen dolgozni más boltba reggeltől-estig és még szombat-vasárnap is? És olyan szenvedélyesen beszélt, hogy nem is vette észre, ahogy a karikás szemű nő szája ideges-fájdalmasan megrándul, mert kimondták helyette azt, amit ő már régen tudott, hogy a boltot be kell zárni és múlt hónapban kétmillió mínuszban volt, azóta meg sem merte nézni, mennyi. És amikor három hónap múlva a lány megkapta a helyi nyelviskola oklevelét, és indult Németbe, már pakoltak össze a játékboltban, a főnökasszony örült, hetven százalékon visszaveszi a nagyker a készletet. Kapott útravalóul egy nagy alakú jegyzetfüzetet: írj bele mindent, mindent, amit gondolsz és érzel, hogy ne érezd magad annyira egyedül majd! És mindketten sírtak, és sok szerencsét kívántak egymásnak.
Köszöntöm a vidéki nőket, akiket negyvenhét évesen hagyott el a férjük egy fiatalabb nőért és három éve nem voltak a piacon, nehogy találkozzon az új családdal. Ikrek. Két kislány. Neki majd akkor magyarázzanak a nőiesség kiteljesedéséről meg arról, hogy az életben minden csak döntés kérdése, mikor ez a sok okos is bőgött már abban a kis zsákutcában a szerb templom mellett. Hogy mi? Ja, semmi, csak visszaléptem a mini pékségbe és pont akkor mondta az eladó az utánam következőnek, hogy tudod, ki ez a nő? Igen, ő. Jó szarul néz ki, de hát mitől nézne ki jól? Azért nem lehet semmi. Egy ekkora városban…. mindenki tudja. Mindenki erről beszél.
Köszöntöm a vidéki nőket, akik tudják, mit jelent, hogy az asszonynak tűrni köll. Az a sorsa. Hogy ne panaszkodjanak, mert mindenki olyan virágot szagol, amilyent szakított. Hogy ne panaszkodjon, mert mi megmondtuk, hogy milyen. Előre. És nem is értik, hogy mi baja van. Iszik? Nem. Ver? Nem. Eljár kurvázni? Nem. Hát akkor. Ja hát édes gyerekem, a boldogság. A boldogság édes gyerekem, az luxus. Majd ha már lesz gyereked, akkor nem érsz rá ilyeneken gondolkodni, hogy boldog vagy-e. Egyébként meg lehet, hogy itt van a kutya elásva. Hogy nem szülsz. Azt mondtad, akartok gyereket, nem? Hát akkor? Mire vártok? Másnak ilyenkor már kettő van, te meg merengsz és boldog akarsz lenni. Majd a gyerek meghozza a boldogságot. Lehet, a Feri is megváltozik, nem lesz ilyen. Apáddal se beszélgettünk meg nem jártunk el, és milyen jól megvagyunk. És ő még ivott is fiatalon. Na nem sokat, de megitta a magáét. És itt vagyok. Erre a kis időre meg már nem cserélem le. Na. Ne bőgjél már itt nekem, örülj neki, hogy biztos helyed van az iskolában, vissza tudsz menni gyes után is. Na. Kislányom.
Köszöntöm a vidéki nőket, akiknek szorult már ökölbe a keze az elszármazott, másfél évvel később hazatérő gyerekkori barátnő affektálásától. Még csak egy hete van itthon, de már fuldoklik. Nem érti, mi hogy bírjuk. Mert Budapest is multikulti meg minden, de Madrid és London! Azért nem lehet elmesélni, mert akkora minőségi ugrás, akkora szellemi és mindenféle különbség, hogy lehetetlen átadni. Tudod mi van ott? Ott egyszerűen zajlik, folyik és pezseg az élet nagy ével, érted ezt? Dehogy érted. Jé, őszülsz? Hihi, én is. Tudod, Noémi, ha már az Istennek nem akarsz innen kiszakadni és most ne kezdj el velem megint ordítozni, mint a múltkor, hogy hogy a francba tudnál innen elmenni, mikor itt a lakás, aminek most olyan szar az ára, hogy másfél év alatt élnétek föl és hogy a férjednek legalább van olyan munkahelye, amiből éppenhogy, de kijöttök ketten, mert nem tűröm, hogy ordítozz velem. És tudod miért ordítozol? Mert nem tudsz felülemelkedni. Békaperspektíva. Pedig, ha távolabb lépnél a problémádtól, jól látnád, hogy hiába van diplomád és egy kopott nyelvtudásod, ami Pesten amúgy semmire nem elég, de futószalagon jönnek utánad a fiatal, több diplomás, több nyelvet beszélő, külföldet megjárt szakemberek, akik már csak a koruknál fogva is előnyben vannak hozzád képest, te meg itt szerencsétlenkedsz 35 évesen ebben a porfészekben, és sajnálod magad. A világ vár, menj, tanulj még nyelveket, szerezz kapcsolatokat, indulj el! Most mit bámulsz rám? Mi az, hogy hova induljál és hogy tudom-e, hogy mennyibe kerül, hogy autóval felmész Pestre? Mit érdekelne? Jó, látod, megint a kifogásokat meg az ürügyeket keresed. Tudod mit? Soha, soha nem akartam neked ezt mondani, de ha igazán akarnál, kapnál munkát, de neked nem jó semmi!
Köszöntöm a vidéki nőket, akikről mindenki tud mindent. Akik úgy élik a mindennapjaikat, hogy mit szólnak mások. Akik még annyiban sem térhetnek el a közösségi szokványtól, hogy a babakocsit az úttesten tolják, mert az összetöredezett járdán lehetetlen. Akiket ezért a bicikliről kimondottan emiatt leszálló Katikám, Marikám vagy Valikám kioktat. Akinek a gyerekére az oviban is kifejezett figyelem irányul, mert ugyanoda jár oviba, ahova ő is járt, kíváncsiak, a kis Hanna is olyan eleven lesz-e. És bepisil-e még középsőben is, emlékszünk ám, hahaha! Akiknek a sorsa nem állásinterjún dől el, hanem hétvégén, a grill mellett, mikor szóba kerülnek a jelentkezők, és a kikötőigazgató szájából elhangzik, hogy Miklóskám, ha jót akarsz, azt a nőt nem veszed fel, nekem elhiheted. Akik negyvenévesen nem mernek leggingst felvenni, mert mit szólnak.
Köszönök mindent és nem felejtem el, honnan jöttem. De most megyek, mert itt is rántott csibe lesz. Van, ami nem változik. Minden más igen.
