„10 éve nem hittem volna, hogy ma itt fogok állni és az identitásomról beszélek.”
Így kezdte rövid beszédét Schuller Csaba az ösztöndíjas roma fiatalok sikereit bemutató rendezvényen. Ott mindössze annyi derült ki, hogy édesanyja állami gondozott volt, egy 28 négyzetméteres panel volt az otthonuk és lehetne most árokásó, jobb esetben asztalos, hacsak nem hiszi el, álmodhat merészebbet.
Egy személyes beszélgetésen színesebb, árnyaltabb lett a kép a 31 éves egyetemi hallgatóról, aki most egy kollégiumban él. Élvezet hallgatni, kellemes a hangszíne, szép a kiejtése, gazdag a szókincse és szórakoztató a stílusa.
Egy szekszárdi lakótelepen nőtt fel, de nem romák között. Félig sváb, félig székely apja korán elhagyta a családot, roma édesanyjával és bátyjával – úgy mondja – normál életet éltek a szocializmusban.
„Rendszerváltáskor jöttek a bajok a munkanélküliséggel. El kellett adni az átlagos méretű panellakást és egy feleakkorába, 28 négyzetméteresbe költöztünk. 8 éves voltam. Pár év múlva anyu lebénult deréktól lefelé. Mentem haza suliból, elvitték intenzívre és csak 3-4 hónap múlva jött haza a kórházból járókerettel.”
Egy ideig úgy tűnt, az asszony meggyógyul, de úgy már soha nem tudott dolgozni, mint előtte. Az anyagi gondok mellett nehéz volt az is, hogy a két gyereknek hirtelen kellett felnőnie.
Tagadta, hogy cigány
„Sok időt kellett anyuval foglalkozni. Romlottak a jegyeim, ráadásul elég rázós környéken éltünk. Nyilván nem Dél-Bronxot kell elképzelni, de bandáztunk az utcán, lógtunk a suliból.”
Ebben az időszakban a származásával keveset foglalkozott.
„Anyu próbálta elmagyarázni: az, hogy cigányok vagyunk, nem jelenti, hogy rosszabb emberek lennénk, de azt sem, hogy jobbak. Ezeket a tanítási kísérleteket rendszerint dühösen rövidre zártam.”
Másokkal is kerülte ezt a témát.
„Gyerekként magyarként identifikáltam magam. Sokáig tagadtam is. Ha néha lecigányoztak, azon megsértődtem. Akik nagyon közel álltak hozzám, azoknak elmondtam, hogy anyu cigány, de mismásoltam, hogy csak negyedrészben és az nem is számít. Nyilván azt éreztem, hogy cigánynak lenni rossz dolog.”
Bevallja, akkor még neki is voltak előítéletei és nem akarta, hogy őt is besorolják a „rosszak” közé.
„Ha a lakótelepi gyerekekkel konfrontálódtunk, roma srácokkal, akkor nem azt mondtuk, hogy ők ilyenek vagy olyanok, hanem, hogy cigányok.”
Amikor már jól magába égette, hogy ő nem is roma, váratlan helyzetekben emlékeztették a származására. Egy szórakozóhelyen például megállították egy cigány barátjával. Végignéztek rajtuk, majd azt mondták, ő bemehet, a haverja nem. Egy lány a randin azt kérte tőle, hogy az anyjának ne árulja el, hogy roma, mert akkor nem mehetne be hozzájuk.
„Egyre kényelmetlenebb volt mindig lapítani, ha előkerült a cigánykérdés. De nem volt egy nagy coming out, folyamatosan alakult bennem a felvállalás.”
Lógott, bukdácsolt
A középiskolai években nem volt előtérben a származása, de baj anélkül is akadt. Zűrös időszak volt, csak kallódott:
„Semmit nem akartam, semmilyen tervem nem volt. Csak azon járt az eszünk, hogyan tudjuk beállítani a tarajunkat, hogyan szigszalagozzuk össze a bakancsunkat, milyen punkfesztiválra menjünk, vagy hogy stoppoljunk vagy lógjunk a vonaton?”
A szakmunkás bizonyítványért három iskolában küzdött. Az elsőben ez az ige túlzónak is tűnhet, nem fektetett sok energiát a tanulásba, így testnevelésen kívül gyakorlatilag mindenből megbukott. Egy katolikus iskola volt a következő, ahol anyját és bátyját követve szakács akart lenni. Kicsit fegyelmezettebb lett, de az ottani németórák helyett angolt szeretett volna, ezért a harmadik évet már egy harmadik suliban kezdte.
„Asztalosnak tanultam. Egyszerű oka volt az átjelentkezésnek. Adtak kajajegyet” – mondja nevetve.
Diákként is sokat dolgozott, például a szekszárdi húskombinátban csomagolt töpörtyűt, fél marhákat, fél disznókat akasztgatott egyik szögről a másikra. Suli után sem asztalosként kapott munkát.
Dosztijevszkijről csevegtek árokásás közben
„Jobb híján, dinnyeföldön voltam napszámos, műanyag lapokat daraboltam egy üzemben. Persze nem élveztem. Amikor meg árkot ástam egyetemistákkal, akiknek ez csak diákmunka volt, Dosztojevszkijről beszélgettünk, mert akkor már sokat olvastam. És fájt a felismerés, hogy nekik ez csak buli, de nekem ez az élet, pedig intellektuálisan partnerek vagyunk. Éreztem, hogy magasabbra kéne tenni a lécet, mert ahogy, ahol élek, abból nemhogy karrier, de normális élet sem lesz.”
Tudta, hogy mozdulnia kell, de konkrét tervei nem voltak. Míg mások rettegtek, mikor hívják be őket katonának, ő a legnagyobb boldogságnak élte meg, amikor ez megtörtént, hiszen valami kimozdította. Szeretett a seregben lenni, annyira, hogy eldöntötte, ha lejár az ideje, marad szerződésesként. Afganisztánban volt kiküldetésen, amikor elkezdett fájni a háta és itthon kiderült, porckorongsérve van, így a szerződéséből fennmaradó másfél évben adminisztrációs munkára kényszerült. Mivel a katonasággal nem számolhatott hosszabb távon, komolyan tervezni kezdte a jövőt. Szabadidejében érettségizett – történelemből emelt szinten – és angolul tanult. A cél az ELTE volt. A laktanyából nyomban az egyetemre vezetett az út. A szociális munka tanulása közben folyamatosan dolgoznia kellett. Drogfüggőknél kezdte, de a hajléktalanokkal töltött több időt. Leginkább az úgynevezett alacsony küszöbű éjjeli menedékhely tette próbára, ahová minden rászorulót, drogosokat, alkoholistákat is beengedtek estétől reggelig.
„Egyedül voltam 76 emberrel, nem kevés balhés arccal. Ott azért az emberi létnek a mélységeit meg lehet tapasztalni. Más az, amit a suliban tanulsz és más, amikor egy ilyen apokaliptikus forgatagban, a káoszban rendet kell tenni. Mindig laza szocmunkás akartam lenni, aki mindenkinek a haverja, de itt inkább a katonás énemre volt szükség.”
A szegénység és a származás sem tehet rabbá
Az államvizsga előtt már tudta, nem akar itt megállni. Szeptember óta mester szakon szociológiát tanul. A távolabbi terv egyelőre ennyi:
„Jó lenne doktori programban, akadémiai pályán maradni.”
Csabát az vitte előre, hogy elhitte, sem a szegénysége, sem a származása nem láncolhatja olyan helyzetbe, ami számára kényelmetlen, kellemetlen volt.
„Nem akarom eljátszani a szupercigányt. Nem gondolom, hogy ez hatalmas dolog, nagy sikertörténet lenne az enyém. Különösen, hogy még nincs vége. De azt remélem, hogy ebből valaki erőt tud meríteni. Az lenne a legjobb, ha nemcsak a romák, hanem a lakótelepi vagy tanyán élő csóró gyerekek, akik nap nap után annyit kínlódnak, mint általában egy roma gyerek.”
