Miután Kaizer Dour meghalt, egy titkos szertartáson idegenek temették el holttestét. Mangrove fák mocsarában, kenuban vitték egy lakatlan szigetre, messze az országos kosárlabdapályától, ahol a fiú, Libéria legígéretesebb játékosaként sorra gyűjtötte az elismeréseket.
Családi betegség
A 22 éves, középosztálybeli fiatalember halála egy volt a számtalan eltussolt haláleset közül a történelem legpusztítóbb Ebola-járványának listáján. A betegség elriasztotta az embereket, akik elmentek volna a megemlékezésre, de a vírus bomlasztja a családokat, félelmet, dühöt és legvégül halált hoz azokra, akik törődnek szeretteikkel. Az Ebola családi betegség. Minél több libériai családban harcolnak összefogva a vírus ellen, annál több család hullik szét.
Kaizer családja túlélte a tizennégy évig tartó libériai polgárháborút, a pénzéhes uralkodókat és az érzéketlen vezetőket. Amikor fia megbetegedett, Mami Doryen úgy gondolta, együtt szembeszállhatnak a vírussal. Kaizert az apja fertőzte meg, majd a fiú továbbadta a betegséget két nagynénjének. Kis idő alatt heten is meghaltak a háromgenerációs családból. “Az Ebola olyan volt, akár egy bomba” – meséli Kaizer egyik nagybátyja.
A családok szétrobbantása a járvány egyik központi problémája. A nagycsalád az afrikai államok legfontosabb társadalmi intézménye. Különösen igaz ez a legsúlyosabban fertőzött, Afrika legsérülékenyebb és legszegényebb államaira, Libériára, Sierra Leonéra és Guineára. Az Ebola aláássa az egyetlen intézményt, mely összetartja ezen államok társadalmát. Még ma is, mikor az Egyesült Államoktól és más országoktól is egyre több segítség érkezik, a legtöbb beteget otthon kezelik, így a család az első számú támogató erő, és ugyanakkor a vírus elsődleges táptalaja is.
“Erős család voltak, de az Ebola tönkretette őket” – a Doryen család lelkésze, James Narmah szerint a betegség megosztottságot és gyűlöletet visz a családokba, közösségekbe.
A népes Doryen család a libériai főváros, Monrovia szomszédságában lévő Capitol Hillben él 1989 óta. Kaizer anyai ágú nagyszüleinek, Joseph és Martha Doryennek öt lánya és öt fia született. Mindannyian túlélték a tizennégy évig tartó polgárháborút, ami az egyik legbrutálisabb volt az Afrikában dúlók közül. Szerencsésen megmenekültek a Capitol Hillre zúduló rakétáktól, amelyek számos házat döntöttek romba, és sok lakost megöltek. A Doryen család szerint még a háború sem volt olyan rossz, mint a mostani járvány.
“Bár akkoriban zajlott a háború, de mindig volt egy biztonságos hely, ahová mehettünk. De most, azt sem tudod, hogy hová menekülj” – emlékszik vissza a második legidősebb fiú, Anthony Doryen. “Az Ebola elpusztítja a családokat. Félni fogsz, mert, ha a családod közelében vagy, a betegséggel is kapcsolatba kerülsz. Így arra kényszerít, hogy messze elkerüld őket.”
Fotó: Europress/Getty Images/John Moore
A leggyakrabban otthon fertőződnek meg
A legtöbb nyugat-afrikai az otthonában fertőződik meg a vírussal, a kedvesség és gyengédség kinyilvánításakor, a beteg családtag ápolása, temetése közben. Kaizer apja, Edwin Dour akkor fertőződött meg, amikor egy súlyosan beteg embert vittek a klinikára, ahol vezető ügyintéző volt. A klinika huszonkilenc dolgozójából hat halt meg egy hónappal később, hogy az Ebola felütötte a fejét.
A libériai egészségügyi rendszerbe áramló nyugati támogatás ellenére, az egészségügyi központok összetörtek a rájuk nehezedő nyomás alatt. Az a 16 lány, aki Sierra Leonéból Monroviába hurcolta a vírust, az egyik fővárosi kórházban halt meg május 25-én. Kesztyűk és alapfelszerelés híján a kórház egyik orvosa, öt nővérrel együtt szintén belehalt a betegségbe.
Bár a kórházban folyóvíz sem volt, az intézmény Libéria legnagyobb egészségügyi központjai közé tartozik. Miután a kórház a nagy pánik miatt júniusban bezárt, a betegek a közeli klinikákba özönlöttek, melyek még kevésbé voltak felkészülve az Ebolára.
Amikor a beteg Kaizer apja klinikájára érkezett, már előrehaladott stádiumú Ebola tüneteit mutatta: hányt, hasmenése volt, folyamatosan csuklott. Amikor felvétele után erőszakossá, zavarodottá vált, lefogta egy őr, aki nemsokára szintén az Ebola áldozata lett. Az őr betegsége alatt a rémült kórházi személyzettől csak minimális ellátást kapott. Kaizer apja önként vállalta, hogy segédkezik a kezelésénél. Ekkor fertőződött meg, és július 23-án, negyvenes éveinek közepén meg is halt.
A kormány is titkolózik, nincs rendes tájékoztatás
Bár Edwin Dour tesztje pozitív volt Ebolára, a kormány nem mondta el a családnak, noha elméletileg, értesíteni kell a családot a teszt eredményekről. A gyakorlatban viszont eleve kevés tesztet végeznek el és még kevesebbről adnak tájékoztatást, ami hatalmas hiba és nagyban hozzájárult a vírus elterjedéséhez.
Kaizer az apjától kapta el a betegséget, majd miután édesanyja hazavitte őt, Tina és Edwina nagynénje és nagyanyja, Martha is megfertőződtek.
Mindeközben az egészségügyi létesítmények megbénultak. Sok libériai mélyen szkeptikus volt a betegség létezését illetően, kormányzati korrupcióra gyanakodtak. A kormány reklámtáblákon és plakátokon sorakozó szlogenje, arról, hogy “az Ebola valódi,” csak megerősítette a közhiedelmet, hogy mégsem az.
A családok tagadták, hogy az Ebola jelen lenne otthonukban. El akarták kerülni a kiközösítést és bizonyítani, ápolni tudják szerettüket. Gyakran nem is volt más választásuk, mivel az egész régióban hónapokig nem voltak kórházi ágyak, arra kényszerültek, hogy otthon gondoskodjanak a betegekről.
Mami Doryen is tagadta, hogy az Ebola ölte meg férjét, Edwin Dourt, és fertőzte meg fiát, Kaizert. Azt állította, hogy mindkettőjüket megmérgezték, arra alapozva, hogy fiát álmában egy titokzatos nő zaklatta. Az, hogy Mami környezete elfogadta a mérgezős sztorit, annak köszönhető, hogy egyrészt széles körben elterjedt hiedelem társul hozzá, másrészt, bíztak is a nőben, mivel ő tartotta össze a családot. Igazi neve Yah volt, csak azért hívták Maminak, mert anyaként bánt fiatalabb nővéreivel.
Így a család megengedte, hogy a beteg Kaizer otthon maradjon, egy szobán osztozva még két családtagjával, akik később mind meg is haltak. Egyik nap Tina Doryen, Kaizer egyik nagynénje azt a vödröt használta a fürdéshez, amibe a fiú hányni szokott.
Amikor Kaizer állapota rosszabbodott, egy közeli templomba vitték. Két nagynénje, a húszéves Tina és a 24 éves Edwina segítették őt a mozgásban. A Monrovia környéki templomokban, ahogy Capitol Hillben is, rendszeresen szokták emlékeztetni a híveket, hogy az Ebola könnyen terjed a hozzátartozók gondozásakor. Amikor az ima közben Namrah lelkész olajat öntött Kaizer fejére vigyázott, hogy ne érjen a fiúhoz. Kaizer családja nem tett ilyen óvintézkedéseket.
Doryenék szomszédsága már az apa halálhírekor aggódott. Nem nézték jó szemmel, hogy a fiút otthon ápolják. Követelték, vigyék el Capitol Hillből. Kaizer másnap reggel halt meg egy közeli mocsár mellett. Senki sem volt ott, hogy segítsen, csak a nagyanyja. “Dühösek voltunk és féltünk is” – magyarázta Kaizer nagybátyja, Abraham Keita.
Mami továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy a fia nem kapta el az Ebolát, a kormány pedig még mindig nem tudott megfelelően reagálni a válsághelyzetre. Nem ment gördülékenyen a rendkívül fertőző holttestek begyűjtése sem. Kaizer halála után két nappal, mikor a testének szaga már kiszivárgott a házból, Mami megkérte az egyik szomszédot, hogy segítsen eltemetni a fiát.
Fotó: Europress/Getty Images/John Moore
Temetések, titokban
Az Ebola-áldozatok rokonai sokszor végeznek titkos temetéseket a régióban, mivel a holttesteket egyszerűen nem szállítják el időben, vagy maguk a hozzátartozók tiltakoznak az ellen, hogy ilyen módon búcsúzzanak el. Az eltussolt temetések miatt hiteltelenek az áldozatokról szóló felmérések.
Három héttel Kaizer halála után, két nagynénje meghalt, nagyanyja és unokatestvére láthatóan betegeskedett. Néhány nagybátyja elmenekült Capitol Hillből. Kaizer anyját hibáztatták azért, hogy elterjesztette az Ebolát a közösségben, így a nő már nem tért vissza otthonába.
Kaizer beteg unokatestvére, az ötéves Esther, Tina nagynénjének lánya volt. Miután az anyja meghalt, az apja ápolta, de túlságosan félt olyan közel kerülni hozzá, hogy megnyugtassa a kislányt. “Megpróbált odajönni hozzám, de én tartottam a távolságot. Azt mondtam neki, menjen Julie nénihez.” – emlékszik vissza az apa, Lester Morris.
Doryenék féltek, hogy Esther megfertőzheti őket. Augusztus 31-én, a még életben lévő nagynéni, Julie Doryen egy bot segítségével terelgette a kislányt Capitol Hill főútján. Esther összeesett a járdán. Ekkor mentővel bevitték az egyik kezelőközpontba, ahol másnapra meghalt.
Kormányzati pánik
Eközben a kormány már pánikolt. Katonákat küldött Monrovia legnagyobb nyomornegyedébe, hogy karantén alá helyezze a területet, mellyel zavargásokat váltott ki. Szeptember közepére Libéria a szakadék szélére került. A főváros a járvány központjává vált egész Nyugat-Afrikában. A megfertőződések száma minden második héten megduplázódott.
Kaizer másik elhunyt nagynénjének, Edwinának is megbetegedett a lánya és a férje is. Míg Marknak sikerült felvennie a harcot a vírussal, a kilencéves Princess belehalt.
Edwina betegsége alatt Mark gondoskodott a feleségéről: “Edwina és én egyek voltunk. Én mosdattam őt. Egész nap csak jött belőle minden. Megtisztogattam őt, aztán két, három perc múlva megint kijött minden. Újra megtisztítottam.”
Mark egy helyi klinikára vitte feleségét, ahol megfázással diagnosztizálták. Amikor Edwina már nem tudott járni, és vér jött a szájából, kórházba mentek, ahonnan férőhely hiányában egy elkülönítő központba küldték. Másnapra Edwina egy koszos padlóra helyezett mocskos matracon halt meg.
Mark az összes szenvedésért, értelmetlen halálesetért a családban Mamit hibáztatta. Úgy gondolta, árulást követett el azzal, hogy nem ismerte el Kaizer betegségét: “A sógornőm nagyon rosszul cselekedett; tudta, hogy a fia megfertőződött, de nem tájékoztatott minket. Szerintem ő gonosz volt. Én nem nevezném ezt tudatlanságnak. Ez gonoszság.”
Fotó: Europress/Getty Images/John Moore
Kaizer két nagynénje és két unokatestvére is meghalt egy hónapon belül. A nagymama augusztus 31-én távozott el. Doryenék csak két hétre rá értesültek a haláláról, mivel a kórházban megadott értesítendő személy telefonszáma Mamié volt, aki fia halála óta nem jelentkezett. Csak egy rövid telefonos interjúban nyilatkozott a történtekről.
Még mindig ragaszkodott ahhoz, hogy a fiát megmérgezték: “Mindenki engem emleget. Én nem tettem semmit. Senkinek sem kellene engem hibáztatni. Az ördög egyre jobban munkálkodik. Capitoll Hill lakói azt mondják, én vagyok az, aki elvitte közéjük az Ebolát. Az egész családom haldoklik.”
Szeptember végére összesen hét családtagjukat veszítették el Doryenék. Huszonhárom nappal azután, hogy az utolsó beteg rokon is elhagyta Capitol Hillt, nem történt újabb megfertőződés, az Ebola már két nappal túllépte maximális lappangási idejét.
A Doryen testvérek egyike visszatért Capitol Hillbe, bár a feleségét és gyermekeit még nem vitte magával. Abban reménykedik, a többi Doryen is visszatér, Mamit is beleértve: “Azelőtt még haragudtam rá. Mindenki mérges volt rá. Most már meg tudok neki bocsátani. Isten is erre tanít. Lehet majd egy vagy két hónap múlva ő is visszajön, hiszen ugyanaz a család vagyunk.”
Egész Libériában kezdett javulni a hangulat. Az új megfertőződések száma jelentősen csökkenni kezdett, a nemzetközi és helyi egészségügyi szakemberek szerint sikerült előrelépést elérni a harcokban. Múlt csütörtökön Ellen Johnson Sirleaf elnök megszüntette a rendkívüli állapotot az országban.
