„Tisztában vagyok vele, hogy vannak, sőt mindig lesznek, akik nem fognak megérteni” – kezdi a Daily Mail című brit lapnak írt levelét Suzanne Treussard, aki vállalta, hogy őszintén beszél abortuszáról és arról, mi vette rá, hogy így döntsön.
„Azért állok önök elé, és mondom el a történetünket, mert szeretném, ha ezzel egy párbeszéd kezdődne a születés előtti vizsgálatok fontosságáról, illetve azokról a nehéz, szívfacsaró döntésekről, melyek ezeket a vizsgálatokat követhetik” – írja az asszony, aki levelében elárulja azt is, szintén 32 éves férjével, Timmel közös lányuk első születésnapja után döntöttek úgy, hogy tovább bővítik a családjukat.
Kép forrása: Daily Mail
„Megkértem, hogy ne hűtse be a pezsgőt…”
„Kislányunknak, Delilahnak egy eseménytelen, csodálatos terhesség után, az otthonunkban adtam életet. Mikor a mellkasomra fektették, és ránéztem, pontosan tudtam, hogy szeretnék még egy gyereket” – írja Suzanne, majd hozzáteszi, megvárták, míg Delilah egy éves lesz, és csak utána kezdtek próbálkozni.
„Amikor 2011. áprilisában kiderült, hogy másodszor is teherbe estem, a férjem és én is majd kiugrottunk a bőrünkből. Aztán egy héttel később váratlanul erősen vérezni kezdtem. Azonnal orvoshoz mentünk, ahol biztos voltam benne, hogy azt közlik majd velünk, hogy elvetéltem. Legnagyobb döbbenetemre a tesztek azt mutatták, még mindig terhes vagyok.”
Suzanne azt mondja, ezután végig ott motoszkált benne a gondolat, hogy valami nincs rendben. „Még azután se könnyebbültem meg, hogy a hetedik hetes ultrahangon először hallhattam leendő fiunk szívverését. Mikor túl voltunk a 13. heti vizsgálatokon, Tim vett egy üveg pezsgőt, hogy megünnepeljük, hogy fiunk lesz, ám én valamiért arra kértem, még ne hűtse be. Igazam lett.”
Kép forrása: Thinkstock
„Életem legnehezebb döntése volt…”
„A 15. heti vizsgálaton történt. Az ultrahangot végző orvos keze hirtelen megtorpant, majd tompa hangon közölte velem, hogy a baba feje körül túl sok folyadékot lát. Addigra már átrágtam magam a szakirodalmon, tudtam, hogy ez Down-szindrómára utal.” Az orvosok ezután elvégezték a szükséges teszteket, Suzanne és a férje pedig vártak, és a lehetőségeiket igyekeztek számba venni.
Nem sokkal később kiderült, a pár születendő kisfia, Oscar a Down-szindróma mellett több súlyos rendellenességgel fejlődik, melyek megkérdőjelezik azt is, hogy egyáltalán túléli a szülést. „Mit tehetnék? Milyen élete lenne ennek a csöppségnek, ha mindennek ellenére a világra hoznám?” – tette fel magának a kérdést Suzanne, majd napokig tartó tépelődés után döntött: az abortuszt választotta.
„Meg akartam ölelni őt…”
„Miután megkaptam a gyógyszereket, amik beindították a szülést, vártam, de 48 óráig nem történt semmi. Ekkor visszamentünk a kórházba. Még több gyógyszert adtak, amitől megindultak a fájások. Nem sokkal később Oscar ott feküdt mellettünk, abba a kis takaróba csavarva, amit még én hímeztem neki.”
A pár egy órát töltött Oscarral, miután az ápolónők elvitték a testét. Még fotókat is készítettek róla, hogy maradhasson emlékük róla. „Nem tudom úgy kezelni ezt a terhességet, mint ha meg sem történt volna, ahogy Oscart se tudom nem a gyerekemként kezelni, még azzal együtt se, hogy nem sokkal később megszületett Delilah várva-várt testvére, Wilbur. Mindig emlékezni fogok rá.”
