Ültem a tévé előtt és azon gondolkodtam, vajon kinek szól a Konyhafőnök c. műsor? És miért gondolták a műsor készítői azt, ha a Való Világ csípőből megy (nem), akkor ez is fog? Az olaszos rész csak fájt, a hétfő estit nagyon untam, és nagyon magyarnak éreztem magam.
Mert az, hogy idiótának érzem magam, megszokott érzés, ha az RTL szórakoztatni akar engem.
Van tehát ez a verseny, amilyet még nem látott az ország. Főzni tudó és szerető emberek jelentkeznek ide, hogy három szigorú, ám rendkívül jóindulatú hozzáértő előtt méressék meg magukat, akik konstruktív kritikával erősítik az önbizalmukat, kibontakoztatják a bennük rejlő tehetséget, aztán a hobbiszakácsok közül egyvalaki nyerjen egy talicska pénzt, amiből nyilván minden résztvevő, akit erről megkérdeznek, éttermet, de legalábbis egy bisztrót akar nyitni, mert az élete álma. De nem tudja, mi köztük a különbség. Ám ez az álma, mert a hobbijának szeretne végre élni, szabadon. Legalábbis addig, amíg nem szembesül a hazai engedélyeztetési eljárással, ami a melegkonyhás vendéglátóüzletet illeti.
Hát ez az, amiből semmi nem jött össze. Jó, persze én elég magasra tettem a mércét. Én láttam a Főzőcske, de okosan c. műsort, megvan a horvátilona, a mamám a termékbemutatóval egybekötött kirándulásokról csuda recepteket hozott, és ő volt az is, aki a horvát tévé főzősműsorából sütött vasárnapi süteményt nyelvtudás híján úgy, hogy megpróbálta kitalálni a hozzávalókat. Szóval, izgalmasnak mondható gasztroelőélettel rendelkezem, ehhez jött az évi disznóvágás, de azt csak hobbiból csináltuk, mert mi egy ilyen mókás család vagyunk.
Hát a mama innen nem fog főzni, az biztos. Jobb is, mert ha a hozzáértő zsűritagok mondanak akkora hülyeségeket, minél durvább szemű só kell ahhoz, hogy egy nyamvadt halat sókéregben megsüssünk, akkor inkább nézegessünk egy pucér szakácsot. Vagy gyakoroljuk azt, hogy a gordonremzit Ramsay-nak írjuk, és neki meg nekem higgyék el, hogy a legolcsóbb bóti só is jó lesz annak a halnak, tegyenek hozzá vizet és gyúrják össze, hogy olyan legyen, mint a hó.
Az ikonikusnak hitt ragú alla bolognese itt bolónyai, darált hússal, hatvan perc alatt. Zellerszár nélkül. És senki nem jegyzi meg, hogy aki ehhez spagettitésztát főz ki, az tegye le a kötényt és húzzon haza, legközelebb meg akkor menjen étel közelébe, ha a lellei strandon sajtos-tejfölös lángost vesz, nem, még a rettegettnek kikiáltott ételkritikus sem.
A rizottóhoz is csak én keresek alaplét, aztán egy nagy sóhajjal belenyugszom abba, biztosan bio leveskockából csináltak egyet gyorsan és nem kezdek el azon sem gondolkodni, az előzőleg agyondicsért versenyző miért nem tud kinyitni egy üveg bort? És ha már kinyitotta, miért nem méri ki a rizottóhoz szükséges mennyiséget, miért az üvegből önti a rizsára? Azon is nagyvonalúan átsiklom, miért van gombásmászkárpónésnak nevezve az egyik tányér, kezicsókolom, oszt milyen gomba, ha már az élővilágból külön birodalmat hasítottak ki maguknak?
A rizottóról, mint ételről egyetlen szó nem hangzik el, az sem, hogy véletlenül sem ez a rizstorony, amit ezen a tányéron látunk.
Az, a szakács versenyzőről, hogy „ez a gyerek furi”, „valahogy nem százas” és hogy a „Jakab kagylóban van egy izom, ami már főzés előtt is kemény”, ugyanazzal a leereszkedő és kioktató hangsúllyal, ami miatt anno megvártuk volna suli végén a matektanárt, de legalábbis körbekulcsoztuk volna a Wartburgját, alap ebben a műsorban, mint ahogy a bekamerázott kukában takonyként szétfröccsenő „rák” is.
Közben repked a szakzsargon, hogy mindenki lássa-hallja, itt kérem a profizmus a tetőfokára hág: redukció, csőben sült, burgonyachips.
Minden mondat erőltetett, könnyedségnek, lazaságnak nyoma sincs, csak az összeszorított seggű erőlködés, mert itt nagy a tét és itt vért kell izzadni. Magyarabb, mint az oktatási rendszerünk: itt is arra kíváncsiak, mit nem tud az a szerencsétlen, aki nemcsak főzni nem tud, de sikertelenül próbálja azt is eljátszani, hogy izgul és kapkod. A Séf kezéből hiányolom a pálcát vagy a favonalzót, amivel körmöst oszt, ha nem a szép kezükben forgatják a fakanalat. Bezzeg bárddal (klopfolóval?) pózolni, az megy.
Próbálnak karaktereket csinálni, erőnek erejével, jön a jópofa öntörvényű csajnak látszó csaj, aki csodálkozik, hogy a konyhában összefogatják a haját, mert ő nem szereti a szabályokat és azt sem, ha megmondják neki, mit csináljon. Ezért jelentkezett egy tévéműsorba, ami arról szól, hogy megmondják neki, mit csináljon. Logikus, nem? Mint hívő keresztényként pornóforgatásra szaladni Isten nevében és hírivel.
Egy műsor, aminek hihetetlen sikere tudna lenni, mert a magyar szeret enni, a nők sütnek-főznek otthon, gasztroforradalom zajlik és gyerekjáték lett volna laza, főzni szerető versenyzőket találni, és három hozzáértő profi gasztróst, hogy szülessen egy jó műsor. Most, amikor divat főzni, és ha beletúrunk a netbe, térdig járunk a gasztrobloggerben.
