A felnőtt női létnek vannak határozott előnyei. Igen, még harminc fölött is. Akkor igazán. Akiknek valamennyire benőtt a fejük lágya, végre kiengedik a hasukat az utcán és nem vizslatják március végén fél szemmel a kirakatokat a plázában azok után a nyári darabok után kutatva, amikkel július elején fajra, nemre, felekezetre és életkorra tekintet nélkül tele lesz a város. És amikbe idén is alig férnek bele.
Nyilván nem azokról szól ez a cikk, akik már huszonévesen is megengedhették maguknak, hogy önálló stílusuk legyenek, kishazánkban értsd: a kifutóról öltözködnek. És nem is azokról, akik vénülő, kopasz producerekhez mentek feleségül, netán egyenesen oligarchánék. Azokhoz pláne nem, akik úgy gondolják, nekik attól volt és van egyedi stílusuk, hogy a Stradivarius-Mayo Chic-Zara szentháromságból kerül ki az áutfitjük, és azokhoz sem, akik az egyedi stílust turkálókból összeszedett, egyedinek gondolt göncök átalakításának vélelmezik.
Szóval, bele se merülök a „10 darab, ami nem hiányozhat a ruhatáradból” és a „kis fekete, az örök”, valamint az „ami nélkül egy nő nem nő: a jó szabású farmer és blézer” könnyű kenyérrel kecsegtető kliséhalmaiba, vannak kolléganők más lapoknál, akik ezt sokkal jobban csinálják. Vagy legalábbis többet írnak erről.
Persze volt idő, mikor én is úgy éreztem, meghalok, kitaszíttatom és a társadalom perifériájára szorulok, ha nem lesz olyan ruhám/cipőm/kabátom, ami MINDENKINEK van, mert a falkához tartozás élménye és a korosztály véleménye tizenévesen meghatározóbb, mint az anyák fejhangú ordítása, amibe dühös könnyekkel együtt olyan halkan elsziszegett szavak vegyülnek, mint sír, a tenni ige ragozott alakja és büdös kölyök. Igen, ez van, hiába vannak tele a facebook falak olyan idézetekkel, hogy a kölkeknek szárnyakat meg gyökereket kell adni, más dolgunk nincs is, ez a lelkiismeretünket nyugtatja meg, ha arra gondolunk, hányszor ráztuk le a gyereket a hülye játékaival együtt, csak hogy öt perc nyugtunk legyen, amit amúgy a tévé vagy a laptop előtt töltöttünk.
Bevallom hát, vettem már egy számmal nagyobb cipőt, egy számmal kisebb farmert (nyárra belefogyok), a fizetésem hetven százalékába kerülő kabátot, hajráfot, kiscicás kisakármit, tökmindegy mit, mert divat volt, vettem csomó mindent, amiről már a kasszánál tudtam, hogy soha a büdös életben nem fogom viselni, vettem parfümöt reklám miatt, de a lakás se maradhatott ki, vettem porfogókat, amik színben, anyagban és stílusban annyira oda nem illőek voltak, hogy fizikailag fájt. Vettem konyhai kisgépet divatból, ettem ételeket, amik nem is ízlettek igazán, de tök menő volt és búzaszőkének hazudott, valójában szalmasárga melírcsíkokat is rakattam a hajamba, amitől nemhogy divatos nem voltam, de egyenesen úgy néztem ki, mint akit leszart egy hatalmas griffmadár. És aki nem csinált ilyeneket, az hazudik. Vagy egy szatyorban töltötte a fiatalságát. Egy ponty mellett, a halárustól hazafele.
Pontosan ezért nem írom azt szemforgató álságossággal, nahát, micsoda hülye emberek vannak, Katalin eljegyzési ruhája úgy kellett, mintha ingyen adnák. De emlékszem azokra az időkre is, mikor a szép emlékű (?) Guns ’N Roses együttes November Rain videóját mutogatták kisvárosi csajok a menyasszonyi ruhakölcsönzőben. MINDENKI abban az ízléstelen ruhában akart férjhez menni. De voltak itt Récsöl-hajak meg Bekenné frizura is, amit igyekeztek valami hihetetlen mítosszal körülvenni, mintha nem arról szólna minden celeb rövid haja, hogy szarrá ment a sok felvarrt műtincstől. A pamutba préselt testrészek fölött kibuggyanó háj, a kötözött sonka életérzés, a trendi táska miatt természetellenesen tartott felkar és a kenderkóc száraz, de metszően egyenes tincsek mögött meghúzódó vágy már túlnő azon, szépek, különlegesek és egyediek akarunk lenni. Akkor miért öltöznénk egyformán? Másrészt, hogy az ászeszoár se maradjon ki a felsorolásból, ki az a hülye, aki csak úgy, anélkül, hogy egy pisztolyt szorítanak a halántékához, és azzal fenyegetik, hogy beírják a valós súlyát a facebookra, és azt is, hogy telnek a hétvégéi, vett volna Szíj Melinda szatyrot? (Kék kardigánt?)
Hölgyeim, vegyenek egy nagy levegőt, Önök gyönyörűek. Úgy, ahogy vannak. Igen, azzal a duda orral meg a kapaszkodóval együtt. Ne vegyenek csíkos ruhát, meg ilyen kétoldalt lelógó cafrangos-feliratos göncöt se. Jövőre már felmosni is rohadt ciki benne a lépcsőházat. Nem attól fog kilógni a sorból, hogy matróznak öltözik, hanem attól, hogy nem. Már, ha ki akar lógni.
Igen, a ruha teszi az embert, de attól a szomszédasszony nem fogja elhinni, hogy mennyire fut a szekér, ha a kínaiba’ vesz két pusziket vagyok feliratú borzalmat. Egyrészt, ő pontosan ugyanott veszi, másrészt, üvölt róla, hogy kínai. Pont azt bizonyítja, amit próbál elfeledni: hogy nem telik másra. Nem fog lóvésabbnak és jólöltözöttebbnek tűnni akkor sem, ha a szezonban hat pár, küvekkel teliberakott színes flip-flopot vesz, darabját ezerötér”, mert két hét után leszakad a lábáról, másrészt, olcsó hatású és még a láb is büdösödik tőle.
Mivel megígértem az évszázad divatbloggerének, hogy nem írom le soha azt: a divat mulandó, a stílus örök, nem írom le. Ugyanő volt az, aki a pikírt megjegyzésem: elnézve az idei balatoni, vidéki és fővárosi trendet egyszerre, valaki rohadt jó áron jutott néhány vég csíkos pamuthoz, helyre tett, miszerint a kicsik másolják a nagyokat és ez ilyen divat- és üzletpolitika. Ja, értem, de akkor miért nem csinálják jól?
Így hát nem írom le, hogy a divat mulandó, a stílus örök, de nemcsak azért, mert megígértem, hanem azért is, mert szerintem az úgynevezett “stílusosságnál” is fontosabb az, hogy jól érezzük magunkat abban, amiben vagyunk és az alkalomnak megfelelően öltözzünk fel. Persze ki vagyok én, ha valaki a szántóföldön megrendezett bivalybasznádi búcsúban tűsarkú cipőben, koktélruhában érzi jól magát, legyen. Ha azt hiszi, a súlyfelesleget azzal tudja eltüntetni legjobban, egy számmal nagyobb ruhát vesz fel, nos, akkor hiába magyarázom, hogy úgy fog kinézni, mint egy hatszemélyes sátor a horvát kempingben, vihar után, úgysem hiszi el. És hogy a fehérre szívott haj szoláriumsárga bőr kombó egyenes következménye az ötvenötös főút mellett, hogy lassít a kamion, akkor is, ha pisilni ugrottunk csak ki a bokorba.
Nem adok öltözködési tanácsot. Akkor se. Nem írom, hogy pink csipkeleggingsben ne menjen a Lidl-be. Helyette kérek valamit. Esdekelve. Ha ön szükségének érzi, hogy kínaidömping egyenruhában mutatkozzon akárhol és bárhol, legalább egyet ne tegyen. Soha, soha, de soha ne nevezze azt Hódi Pamela tunikának. So-ha!
