Dermesztő és szívbemarkoló történetet osztott meg a Bezzeganya oldalán a napokban Vanikó. A fiatal nő február elején tudta meg az örömhírt, hogy rövid próbálkozás után teherbe esett. Madarat lehetett volna fogatni vele, ennek ellenére a terhesség 12. hetéig őrizte a titkot: csak azután közölte családjával a nagy hírt, hogy az orvosok a kromoszómavizsgálaton is mindent rendben találtak.
A rémálom egy pár napos utazás után kezdődött, a terhesség 16. hetében: ekkor már hiába keresték a baba szívhangját, nem találták. Először nem aggódtak, ám a következő nap úgy döntöttek, elmennek annak a kórháznak az ügyeletére, ahol a választott orvosuk is dolgozott. „A rémálom akkor kezdődött, amikor a kórházban meghallották, milyen panasszal jöttünk. Szinte kinevettek minket, hogy ilyennel jövünk” – írta Vanikó, majd hozzátette, bár nagyon rosszul érezte magát, úgy gondolta, ha kiderül, hogy vaklárma az egész, megéri.
Az ügyeletes szülésznő végül két ultrahanggal is megvizsgálta a kismamát, hátha megtalálja a szívhangot, de nem járt sikerrel. A házaspár teljesen összeomlott. Vanikó zokogva hívta fel az orvosát, aki – mint megjegyzi, kedves volt, mint mindig – mondta, hogy reggel menjen vissza a kórházba, hogy vért vegyenek, újra megvizsgálják, és befektessék, ha kell.
„Ezután, úgy 9 óra körül befeküdtem az osztályra, és vártam a sorsomat. A férjem is velem volt, nem is tudom, mihez kezdtem volna nélküle. Hívtuk a dokimat, mondta, hogy csak később tud jönni, de a bent lévő kollégájára bíz addig is, megbeszélte vele, ő mindent elmond, amit tudni kell. Jött is a doktornő, nagyon kedves volt, mondta, hogy most tágító tablettát fogok kapni, ami beindítja a vetélést, majd amikor ez lezajlott, a lepényt altatásban távolítják el. Ez sajnos lehet, hogy reggelig el fog húzódni. Addig ne egyek, és csak 1-2 kortyot igyak. Csak sírni tudtam…”
Mivel az első tabletta nem hozta meg a várt eredményt, néhány óra múlva kapott még egyet, majd egy hatágyas kórterembe fektették, ami estére kiürült, így a kismama mellett maradhatott a férje is. Mivel jelentős változás este sem történt, másnap reggel végül oxitocin injekciót kapott.
„Ekkor megérkezett a fogadott orvos is, nagyon kedves volt, minden kérdésünkre türelmesen válaszolt. Mint kiderült, ő is hasonló helyzetben volt az első terhességénél, így át tudta érezni a helyzetünket. Később megjöttek az aznapi kisműtétesek, így tele lett a kórterem. Kérdeztük, hogy most akkor hogyan is lesz, hisz nekem elvileg meg kell szülnöm a halott babámat és ez épp elég lelkileg, nem nagyon szeretnénk hozzá nézőközönséget. Mondták, hogy hát sajnos nem tudnak más megoldást. Kétségbeesetten szóltam a férjemnek, hogy csináljon valamit, bármit, ezt nem gondolhatják komolyan! Aztán kiderült, hogy van egy egyszemélyes alapítványi szoba, bár pénzért, de átmehetek oda. Nem volt kérdés. […]
A görcsök egyre erősödtek, bár nem volt vészes, azért kértem a férjemet, szóljon a szülésznőnek, mert talán ezt kell éreznem, de nem tudtam, hisz honnét tudnám? Előtte még kérdeztem az orvostól, hogy mit kell csinálnom, ha eljön az idő. Annyit mondott, hogy tudni fogom, mert a tolófájások miatt úgy is nyomni fogok akaratlanul is. Nem mintha ez megnyugtatott volna. Mikor odaért a szülésznő, már eléggé fájt, kértem, hogy maradjon (mert alapesetben ez nem a feladatuk, ezt a kismamának egyedül kell végigcsinálnia), így maradt és pár perc múlva túl voltam rajta.”
Vanikót ezután komplikációk nélkül megműtötték és másnap haza is mehetett. Mint mondja, bár már sokkal jobban van, a veszteséget még nem tudta feldolgozni.
