És egy szép napon arra ébredtem, hogy egyedül érzem magam. Nem is, még rosszabb: a magamra hagyatottság érzésével szembesültem. Először én is arra gondoltam, jó dolgomban már tényleg nem tudom, mit találjak ki, ahelyett, hogy örülnék annak a bizonyos luknak. Micsoda hülyeség ez, éppen most, amikor minden olyan közösségi! Még a kertek meg a média is, igaz, az új típusú újságírást a webkettővel együtt a régi típusok bögye még mindig nem tudja befogadni, meg nem is akarják érteni, mintha az újságírás a magasan képzett, többgenerációs értelmiség kiváltsága és szinonimája lenne. Sose volt az. Azért kicsit csodálkozom, hogy a galeri szó 2014-re hipp-hopp, kikopott az ékes magyar nyelvből, ha már a csonkacsalád nem tud.
Nyilván az első dolgom az volt, hogy megpróbáltam megtudni, mi bajom van, de sem Oravecz Nóra, se Puzsér nem írt ilyesmiről egy sort sem, a választások után meg dühömben leiratkoztam a NapiFeriről. Na, most mi lesz velem, ha korunk véleményformáló erői sem tudnak segíteni? Jó, hát sebes, remegő térdekkel, összeszorított fogakkal megyek tovább, és közben egy pillanatra sem hagy el a hit és figyelek arra is, hogy a szeretet kicsírázzon bennem. Meg nem adom fel. Soha. Soha soha soha. Még ha fáj, akkor sem. Egyszerűen hagyom, hogy rám találjon, nem is keresem. Ha már az agyam átmostam párszor a KékHajúSünnel, mentem a menthetőt.
Meg hát, nem is vagyok egyedül. Van társam, gyerekünk, családban élek. Hát nem a fideszi értelemben véve, de na. Vannak barátaim, ismerőseim. Tök sok lájkot szoktam kapni a Facebookon. Vannak kollégáim. A körzeti orvos rendelőjében is mindig megkérdem a néniket, hogy ityeg. Szóval, társas lény vagyok én a javából. Még kutyám is van. De a hiány ott van, és nem hagy nyugodni, hiába próbálkozom a sokáig jól bevált önostorozással, lám, milyen háládatlan teremtés is vagyok én, mindenem megvan és mégsem elég. Elégedettebb akarok lenni, mint amilyen vagyok. Piha.
Hát nem szólaltak meg a fanfárok, mikor rájöttem és megneveztem, mi hiányzik, sőt, kicsit patetikusnak és pókhálós-dohosnak, áporodottnak éreztem: a közösség hiányzik és amit úgy hívunk, a közösség megtartó ereje. Azért érzem a magamra hagyatottságot, mert az éltető közösség hiányzik az életemből. Annak ellenére, hogy minden közösségi. Annak ellenére, annyian vagyunk, mint az oroszok. Annak ellenére, hogy minden dolog a kényelmünket szolgálja, időt spórol nekünk, egyszerűsíti a dolgainkat, hogy úgy érezzük, egyedül is képesek vagyunk mindenre, nincs szükségünk másokra. Mindent meg tudunk venni és fizetni, még a közösségünket is. Annak ellenére, hogy még a sört is úgy reklámozzák, hogy azt érezd: ha sörös vagy, akkor vannak barátaid és baráti társaságod, akik szeretnek, és akikre számíthatsz.
Nekem nem ez hiányzik. Az a közösség hiányzik, amiről gyerekkoromban hallottam, és amibe néha bepillantást kaphattam. Ilyen volt például a nagycsalád. Ahol a nagyszülőkön és a dédin kívül volt két-három nagynéni (nena, teta), körösztanyu, ángy, komaasszony és ha anyu-apu kretén is volt, a gyerek mégsem lett annyira nyomi, mert rajtuk kívül láthatott más női és férfi mintát. Ahol nem az egész nap holtfáradt anya volt otthon egyedül a gyerekkel, aki nemcsak a kialvatlansággal, hanem a becsavarodással is megküzd nap mint nap. Ahol nem a szülés után szembesül azzal, hogy a gyerekkel nem fenékig tejfel az élet és Manócskát, aki a legjobb dolog, ami történhetett az életében legszívesebben hallótávolságon kívül hagyná egy órára és lefeküdne aludni, ha tehetné, mert látott már nemcsak terhes nőt, hanem vajúdót is és négy kicsivel naponta küzdőt és nem arról olvasgatott színes-szagos könyvekben, hogyan kommunikáljon a méhében fejlődő négyhetes magzattal.
Ahol az élet természetes, hétköznapi dolgairól szó esett, ha máshol nem, a szilvalekvár pöfögése közben, manapság meg úgy néznek ránk, ha nem tudunk zsigerileg arról, hogy a gyermeknek féléves koráig legalább egyszer glutént kell adni, mintha mi lennénk a világ hülyéje. Arról viszont nincs egységes álláspontja a gyermekorvosoknak, fosik-e, lázas-e a gyerek, ha jön a foga. Ahol az anyát, akinek anyja-anyósa kétszáz kilométerrel távolabb él, azzal frusztrálják, vannak bennszülött törzsek, ahol az a szokás, fél éves korukig nem teszik le kézből a kicsiket, csak aludni. Hogy az anya az egyszemélyes törzs, este hétig az ötödiken, az mellékes. Majd jön este a törzs másik tagja, letámasztja a kőbaltát az előszobában és amíg beér a konyhába, végigfut az agyán, vajon más törzs tagjai is arra érnek haza nap mint nap, hogy a törzs legkisebb tagja teli torokból üvölt és vajon meddig lesz ez így?
Az a közösség hiányzik, amit azokon a fényképeken látok, amiket hazahoztam a mamáéktól. Az egyiken a papámat éppen megviccelik a többiek: megtöltik a sapkáját sárral. Akkor készült, mikor tizedmagával egyikük vályogházát építették. Közösen. Egy másik fényképen ott áll a mamám az üst mellett, a többi asszonnyal: lakodalom volt a faluban és a meghívott vendégek nemcsak pénzt adtak az ifjú párnak, de az esküvő előtti napokban vitték a tyúkot, a kakast, ki birkát, volt, aki megsütötte a kenyeret. Az asszonyok főztek, a helybeli fiatalok szolgálták fel az ebédet, vacsorát. Ha gyerek született, vitték a babinát, hogy a gyermekágyas asszony a gyereknek tudja szentelni az idejét és megerősödjön, a férje és a ház népe ne maradjon étel nélkül. Jönnek ma is, hozzák az Icuka nénit is, aki csak kicsit köhög, és nyolcévesen láttad utoljára, nyilván a ’csába kívánod őket, mert egész délután utyuluputyuluznak, te meg ott ülsz mosolyogva és közben azt találgatod, mikor robbannak fel a melleid.
A kollégáidnak sincs több esze, mert ők összedobnak a négyhetes csecsemőnek egy húszezer forintos zenélő játékra, amit legközelebb két év múlva találsz meg a szekrény alján, felbontatlanul, de a Vaterára akkor se mered majd feltenni, nehogy meglássák. Mert pelenkát nem hoznak, hát az hogy nézne ki, azt úgyis megveszed, azzal meg nem törődik senki, hogy négyezernyolcszáz forint egy csomag. Veled se törődik senki, nem kérdezik meg, hogy vagy, nekik is éppen olyan nyűg ez az egész, mint neked, ott van egy három kilós ráncos emberkeszerűség, jaj de aranyos. Nemhogy közösen nem épít veled senki házat, de azt se kérdezi meg senki, most, hogy megszületett az egyébként nem tervezett Manócska, aki a legjobb dolog, ami történhetett veletek az életben és emiatt csak egy fizuból éltek, hogy tudjátok fizetni a havi nyolcvanezret? Mert fizetni se fogja helyetted, de ha megkérdi, az olyan, mintha érdekelné. Egy kicsit olyan. Persze erre kitaláltuk, hogy ilyet nem illik. Mert azt nyilvános helyen üvöltve megkérdezni, hogy szopik-e még meg, hogy mikor jön a következő, azt illik.
A közösségben, ami nekem hiányzik, nem könnyű az élet. Mert a közösség nemcsak összetart, de számon is kéri az együttélés közösen kialakított szabályait. És egy ilyen közösségben alapfeltétel, hogy az egyén lemondjon a saját érdekeiről, de legalábbis háttérbe helyezze azokat és a közösséget helyezze első helyre. Ha mindenki a saját érdekét nézi és tojik a másikra, az nemcsak a közösség felbomlását eredményezi, de az egyén is egyre rosszabbul fogja magát érezni. A legtöbb dolgot ugyanis egyedül képtelenek vagyunk megcsinálni, bármennyire szeretnénk azt hinni magunkról, hogy mi vagyunk az Élet Császárai. Azért, mert tudunk gátat építeni, meg atomot hasítani, attól még nem a mi seggünkből süt a nap. Egyedül maradunk, frusztráltan az egyedülléttől.
Egy ilyen közösségben, ahol nincsen megtartó erő, nincsenek körösztanyik, nenák, komaasszonyok meg sógorok, csak magukra hagyott emberek, ott tudnak vezetővé válni egykori fiatal demokraták, egy ilyen közösségben válhat szakrális lelki vezetővé egy fiatal lány, aki az idézetgyártást irodalomnak hiszi és ebben támogatókra is talál.
Egy ilyen közösségben kezdenek az emberek ész nélkül önismerni, anélkül, hogy különbséget tudnának tenni a nettó ökörség és a spiritualitás között. Ilyen közösségben érzi azt az ember, hogy nem mutathatja ki az érzéseit, hogy a következő békát is le kell nyelnie, ezt használja ki a főnök, ezért sunnyog a többi kolléga. Egy ilyen közösségben nem alakulnak ki barátságok, érdekkapcsolatok annál inkább, ahol mindenki azt tartja nyilván, ki jön neki eggyel és ő kinek jön eggyel. Egy ilyen közösségben érzi azt az ember, hogy nem bír el a hivatal packázásaival, az aktatologató ügyintézővel, a hozzá nem értő hivatalnokkal és még meg is kapja a hőn szeretett Atyuskától, hogy aki nem bír kiállni magáért, az lúzer. Egy ilyen közösségbe csak belefásulni és belefáradni, majd beletojni lehet.
Egy ilyen közösség nem közösség. Nem csak Magyarországon nem az.
Persze próbálkozunk. Felváltva vigyázunk a barátnőnkkel a gyerekekre, vagy megyünk értük az oviba. Csoportokat hozunk létre a Facebookon „Segítsük egymást a kerületben!” címmel. Megosztjuk a kivert kutyát, attól a menhely biztosan tud nekik még két napig enni adni. Karácsony előtt közösen sütjük meg az aprósüteményt és elosztjuk. Látszat és valódi jócselekedeteink mögött valóságos igény áll: tartozni valahova, egy közösséghez, ahol kölcsönösen adok és kapok, lehetek őszinte és elfogadnak anélkül, hogy bármilyenné válnom kellene. Mert együtt könnyebb.
És ha mindez nem lenne önmagában elég szomorú, a végére jön a csavar, mint a filmeken: amikor minden olyan hihetetlenül közösségi és az embert azzal a mércével is mérik, mekkora társasággal megy inni hétvégén és hányan nyomnak rá a csatlakozom gombra, ha létrehoz egy eseményt, mégis hihetetlenül egyedül kell lennünk. Pontosan azért, mert a közösség így kívánja. Fura, mi?
A közösség tagja akkor lehetsz, ha normális vagy. Ha erős vagy. A fiatal, robbanékony, dinamikus csapatot csak akkor erősítheted a melóhelyen, ha terhelhető vagy, ambiciózus és rugalmas, különben mész a levesbe. És ugyan, kit érdekel, hogy mész a levesbe, mikor rajtad kívül huszonheten vannak a helyedre? Aki balhés, az nem normális, azt a közösség kényelmetlennek érzi és szabadulni akar tőle. Balhésnak lenni könnyű, elég hozzá egy kicsit fogyatékos gyerek, egy haláleset a családban, egy krónikus betegség, egy súlyosabb allergia. Vagy ha elmúltál negyven. Akkor nem kell már neked, csak a kapa főd. Ha kicsit más vagy, nagyon más vagy. Mert macerás veled. Erre nincs idő, tessék visszamenni a sor végére és… nem is.
Először is tessék beállni a sorba. A síró-picsogó óvodába se való.
