Történt ugyanis, hogy az ominózus sor elhangoztával édesapám lehalkította a rádiót, majd hozzám fordulva – félig viccesen – figyelmeztetett, hogy ezt még véletlenül se higgyem el egyetlen férfiembernek sem életem során. Óvodás vagy kisiskolás lévén nem értettem, hogy mit is akar ezzel mondani, ezért azzal a hasonlattal próbált rávilágítani a dologra, hogy bárki megunná csokit, ha egész nap azt kellene ennie. Értelemszerűem ez a megközelítés nem sokat segített, hiszen – gondoltam akkor (és most is)– a csokit lehetetlen megunni.
Ma már értem, mi baj lehet az éjjel-nappal csokival és csókkal, de persze ezt saját bőrömön kellett szép lassan megtapasztalnom. Ez – zanzásítva – valahogy így nézett ki: puszi,puszi, puszi,kopp. Mint a videón.
