Akarja a fene megmondani, elemezni, szétszedni, hivatkozni. Ki vagyok én? Még dalaim, szavaim sincsenek, nemhogy alapom arra, megmondjam, elsírjam, elmeséljem. És voltam már csaló, aljas, hazug, gyáva és szartam már oda, ahonnan ettem. Nem vagyok jó ember. De nem vigasztal, hogy ti sem.
Gondolom, mindenki jól emlékszik a Cozma-gyilkosságra. Akkor még igen népszerű volt az iwiw. Az elkövetők egyikének személyazonossága gyorsan kiderült, és rövid idő alatt több száz nyíltan, arccal, névvel vállalt gyalázkodó, rasszista, átkozódó vélemény jelent meg a profilján. Amit rövidesen fel is függesztett a szolgáltató, a tévében pedig drámai tekintettel és hanghordozással, a médiatörténeti pillanat kifejezés nélkül ugyan, de felhívták a figyelmünket arra, ez volt az első eset, mikor az internet népe nyíltan anyázott, cigányozott és dögöljmegezett. Ma már fel sem tűnik, ugye?
Van egy lány, aki fiatal, nehéz sorsú, hiszékeny és szeretetre vágyik. Van egy néni, idős korára az utcára került. Hajlék nélkül, unokák, dédunokák, pébépalackos gáztűzhelyben sütött vasárnapi kelt kalács illata nélkül. A lány befogadja a nénit magához, mert tudja, milyen család nélkül, egyedül, éhesen a szeretetre élni és belefásulni a sok hétfő reggelbe. Van egy újságíró, aki hisz az emberekben, a mi ketten együtt erejében, és módjában áll megmutatni, hogy vannak még csodák és a jó mindig győzedelmeskedik.
Van egy számító, romlott fiatal lányanya, aki dolgozni rohadt, a gyerekét eldobva éli életét, könnyelműen, felelőtlenül. Lefogadom, drogozik is. És hát kurva, mi lenne más az ilyen? Belebotlik egy öregasszonyba, az részegen kikotyogja neki, semmi mása, mint a nyugdíja, ami elég jó, hisz fiatalabb korában dolgos, filigrán asszony volt. A csajnak felcsillan a szeme, vesz a vénasszonynak egy üveg koccintóst, felviszi magához, éjjel izgatottan chatel a Facebookon a barátnőjének, megfogta az Isten lábát! Hogyhogy hogy? Reggel felhívja valamelyik újságot, nem emlékszel, az a négygyerekes család is mennyi lóvét kapott karácsony előtt? Az ilyet imádják. Van egy számító, cinikus újságíró, aki félti az állását, a főnöke baszogatja, és ha délig nem izzad ki magából egy olyan sztorit, amit legalább annyian kattintanak majd, mint a herevasalást, cseszheti.
Van egy izgalmas téma, társadalomkutatók szeretnének kísérletet folytatni az internetes véleménynyilvánítás alakulásáról, ezért kreálnak egy történetet, amin aztán csavarnak egyet.
Tök mindegy, mi a sztori. Az istenadta úgyis megcsinálja belőle a sajátját, pontosan megnevezi a jót, a rosszat, sőt, a csúfot is. És véleményez, ítélkezik, pálcát tör. Fennen hirdet, kinyilatkoztat, szóla vala. Minél nagyobb a tömeg, annál hangosabban, annál mocskosabb hangnemben.
Nem érdekel, hogy miért. Nem érdekel, azért teszi-e, mert iszonyú nyomás alatt él és nincs lehetősége kiengedni a gőzt, ezért elviselhetetlen frusztráltságát kommentek formájában, az interneten éli ki. Nem érdekel, hogy azért, mert így akarja igazolni azt, ő jobb ember, de szüksége van egy másikra, akibe belerúghat, akit megszégyeníthet, akit megalázhat, és így felülkerekedhet rajta. Nem érdekel, hogy magányos, nincs kihez szólnia. Nem érdekel, hogy dühös, de nem ott és annak adja ki ezt a dühöt, ahol és akinek kéne. Nem érdekel, hogy nincs állása, hogy nélkülözésben él, hogy sok mindenben hiányt szenved, amikről azt hiszi, neki alanyi jogon járna.
Ez te vagy, és én tegnap találkoztam veled
Mert ez te vagy, és én tegnap találkoztam veled. Előttem álltál a sorban a Tescóban. Mellettem ültél a moziban. Én nyitottam ki az ajtót, hogy a babakocsival kényelmesebben tudj közlekedni. Te szolgáltál ki a boltban. Te vagy a gyerekem óvónője. Te vagy a kisfiús mosolyú benzinkutas, aki mindig kinyitja nekem az Opel ajtaját. Most engem anyázol, nekem írod, hogy szánalmas vagyok és sajnálsz. Meg hogy kezeltessem magam.
És én félek tőled. Nem azért, amit írsz, az csak rosszul esik. Azért félek, mert tömegben elveszíted a fejed. Mert ha a neten anyázol, az utcán is fogsz. Mert ha Szandit lekurvázod, engem is le fogsz. És mert aközött, hogy leírod kommentben, hogy legszívesebben agyonvernélek, meg aközött, hogy felhergelve felkapsz egy kockakövet, nem sok különbség van. És én elhiszem rólad, hogy megteszed. Miért ne hinném, hiszen annyi eszed sincs, hogy felfogd a jelentőségét annak, hogy amit leírsz, hova írod, és ahhoz sincs, hogy felfogd, kommentelni nem kötelező, hanem lehetőség. Mert hülye vagy a demokráciához és ahhoz is, hogy élni tudj azzal a szabadsággal, ami megadatott neked. Mert téged nem érdekel, te akkor is flexelsz vasárnap délután és ha nekem nem tetszik, akkor én menjek a csába. Mert te azt csinálsz, amit akarsz.
És félek, mert sokszor van úgy, hogy a hatalom melletted áll és lehetőséget, eszközöket ad a kezedbe ahhoz, hogy a dühöddel, a frusztrációddal, a kicsinyességeddel és az irigységeddel visszaélj és tönkretegyél engem. Hogy megkeserítsd az életemet. Hogy stigmatizálj, megszégyeníts. Hogy ne tűrj meg és ne érdekeljen az, hogyan tüntetnek el. Mert az uralkodó álláspont az, aki nincs velünk, az ellenünk van. És annak pusztulnia kell, erkölcsileg minimum. És az úgy van jól, mert te az alapvető értékeket védelmezed: a családot, Istent, a hazát. És magadat, mindenekelőtt. Mert a te lányod nem olyan.
Mert nem hús-vér hősökre van szükség a szomszéd utcából, hanem meggyötört, agyonkínzott mártírokra, akik belenyomorodtak a saját igazukba, beledöglöttek a méltatlanságba és most lehet sajnálni őket, hogy milyenek a zemberek meg ez a rohadt elidegenedett világ és hova jutunk. Innen? Sehova, már rég ott vagyunk: a bűzös lében, az üstben, valamelyik nagyon mély bugyorban. És ránk tényleg nem vigyáz senki. Néhány félőrült ordítozva parádézik, és azt óbégatják, nehogy elhiggyétek, hogy ez a pokol, azt akarják veletek elhitetni! Ez itt a mennyország! Te meg ülsz a laptopoddal és két kurvázás közben kiteszel a Facebook-faladra egy idézetet: „A virágot a napfény fejleszti ki, az emberi lelket a szeretet.”
