Még a nyolcvanas évek közepén is tartotta magát a Kékharisnya-szindróma, pedig sok diplomás értelmiségi férfi örült volna inkább, ha a feleségének nem három diplomája van, hanem meg tud sütni két tojásból egy rántottát. Ők voltak a marshmallow puhaságú diktatúra úriasszonyai, akik az Aranypókból vásároltak, mert ízlésük nem volt, Grazba meg nem ruhákért jártunk, ugye. A decens műszálas selyemblúz- alábélelt szoknya – fekete nejlonharisnya – körömcipő dámák, dauerral és kék szemhéjfestékkel.
Az értelmiségi nő mélységesen lenézte a kapáló-saraboló falusi asszonyt, aki ’duncolt’, befőzött, savanyított, télen kötött néhány pulóvert a Ferikének, és vágtak is. Volt, hogy kettőt. A névnapjára kapott hímzett terítőt pedig gúnyos mosollyal mutatta a férjének, „most nézd meg, Béla, ezeknek fogalmuk sincs az enteriőrről, ki rak manapság ilyet az asztalra?!”, de a rétest meg a disznósajtot úgy ette, majd megfulladt.
Telt-múlt az idő, a mű kékharisnyák nyugdíjba mentek, felnőtt egy új generáció és most sikk az, ami régen ciki volt.
Persze túl vagyunk egy jó évtizedes rejkikettőn és kicsit kevesebb auralátón, mint ahány Messiás Jézus idejében járta a Szent Földet, ebbe a társadalmi rétegbe sorolom a Jimmy-vallásúakat is, mert volt egy igen érdekes közös halmaz, amelyet jelen pillanatban nem áll módomban kifejteni, ám biztos vagyok abban, hogy pontosan tudják, mire gondolok. És azt is, az idő minden emléket megszépít. Szóval, úgy tűnt, hogy minden halad a normális kerékvágásban, a nők továbbra is szereztek diplomákat, aztán nadrágkosztümbe bújtak, menedzserek lettek és elkezdtek úgy viselkedni, mint a férfiak, közben óbégattak valamit az egyenlő fizetésekről meg az elnőiesedett férfiakról, de nem hallottuk mit, mert elég vastag az üvegplafon. Most sem halljuk, pedig azóta is óbégatnak, csak most már van gerenda is a szemükben. És ma harmincas csajok savanyítanak, főznek be, gyúrnak és nyisszantják el öreg tyúkok nyakát, beleznek és darabolnak, de nem muszájból vagy háziasszonyi kötelességből, hanem mert mindez alapkövetelmény lett Perfect Landen.
Egy nőt könnyű megtalálni, ha az öncélú cseszegetés a cél, elég az anyaságára (annak hiányára) és a külsejére lőni, még a legtökösebbje is úgy hullik szét tőle, mint a kártyavár. Ha célzott, akkor is. Idő kérdése.
Én még mindig reménykedem benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki néha dühös, néha elkeseredett, néha frusztrált attól, hogy tippek, tanácsok, gyakorlati kézikönyvek, előadások formájában megmondják nekem a tutit. Hogy csak én dühöngök a félinformációk miatt, és ha kérdezek, engem néznek hülyének, mert kérdezek.
Remélem, hogy nem csak nekem van elegem abból, hogy az anyaság életünk szegmenséből Az Élet Legfőbb Értelmévé és Céljává lépett elő. Hogy mindenhol a szülésről olvasok, hallok, arról, hogy mi van a születéssel, már kevésbé. Hogy az érdemi információkat elfedi az acsarkodó veszekedés a császárról, a szoptatásról, hogy a csáaszáros köpköd az otthonszülőre, megint másik az orvosra, közben alapvető fogalmak nincsenek tisztázva, így lesz a háborítatlan szülésből a beépített loggia padlóján, puszta hóbortból végzett bohóckodás és azt sem magyarázta még el senki, mitől lesz természetes az a szülés, amit hanyatt fekve, begyógyszerezve, gátmetszéssel és a gyerek kikönyöklésével megy végbe. H a nem lennék elég fáradt, kialvatlan és nem gyötörne elég kétség amúgy is attól, jól csinálom-e, és mi lesz, ha éjszaka kimarad a gyerek légzése, én meg nem ébredek fel rá, mert hulla vagyok, még rám is ijesztenek: csak akkor kötődik a gyerekem, ha napi három órát hurcolom magamra kötözve. Persze az sem mindegy miben, mert erre ugyanolyan iparág kezd ráépülni, mint a cumisüvegekre, csak utóbbiról már kimondták, hogy Belzebub keze van a dologban, előbbivel kapcsolatban még megy a képmutatás. Az éjszakák se egyszerűbbek, pihentető másfél óra alvásokról szó nincs, mert azzal biztosítom leginkább a pihenését, ha visszatuszkolom magamba, reggelenként meg újra megszülöm, mert ez is erősíti a köztünk levő kapcsolatot. Amelyik anya egyáltalán mer aludni, az rohadt önző, úgy általában.
Mindamellett, hogy igény szerint szoptatok, a sajátomon kívül két másik gyereket is, mert egy igazi anyának legalább ennyi teje van, nemcsak arra kell figyelnem, hogy Anyaistennő legyek, de sima Istennőnek is kell lennem.
Figyelmeztetnek is erre, ha kérem, ha nem: már az első hetekben kezdjem magam újra formába hozni, dobjam fel magam egy új, könnyen kezelhető, mégis tökéletes frizurával, üssek össze egy salátát a számban levő fakanállal, mert rajtam a gyerek, a két kezemben pedig egy önismereti könyv a bennszülött törzsek gyereknevelési szokásairól, a másikban pedig súlyzó, kezdjek naponta 15 percet sétálni, mielőbb vegyem fel a kapcsolatot a baráti társasággal, nehogy elmenjen mellettem az élet, és mivel a férjnek még mindig csak annyi a dolga, hogy fürdetésre hazaérjen, meg hogy hazahordja a lóvét, amiből telik az önismereti könyvekre, rá mosolyogjak, hogy ne egy félőrült hisztérika fogadja, mert még a végén félredug és annak is én leszek az oka. Arról, hogy a gyermekágyas nő dolga az lenne, hogy a gyermekágyban dögöljön és vigyázzon magára meg összeszokjon a kölkével, pihenjen, a rokonok majd úgyis hozzák a babinát (komatálat) szó nincs, hogy lenne, nincs idő a fájdalomra se!
Ha véletlenül nincs gyerekünk, akkor az időnk nagy részét az tölti ki, hogy Szexistennővé váljunk. Ha van gyermekünk, akkor a szülés utáni hetedik héten lesz ez a feladatunk.
Csábítanunk kell, őrjítően kényeztetnünk a férfit, feltétlenül el kell látogatnunk az állatpiacra és szert tenni egy jerkére, ő segít minket az empirikus tapasztalatszerzésben, mivel szopnunk is úgy kell, mint egy kisbárány. Persze előtte vállalnunk kell még valami melót, (ha nincs melónk, akkor verjük magunkat adósságba, az Carrie óta úgyis menő) hogy a csábító fehérneműt, ami pont két és félszer kerül annyiba, mint a havi fizunk, meg tudjuk venni. Csak úgy simán dugni a konyhaasztalon, vagy ráérősen egy esős szombat délelőttön nem ér, és ha csak egy orgazmusunk van, nem sorozatos és spriccelős, akkor a világ legeslegfapicsái vagyunk.
A XXI. századi magyar nő nem amiatt aggódik, mikor lesz melója, amiből éhen tud halni, miből fogja befizetni a villanyszámlát és miből vesz szandált a gyerek(ek)nek tavaszra, hanem amiatt, nemsokára itt a bikiniszezon. Persze az sem baj, ha nőies az alakunk. Az csontokat jelent egyébként, némi bőrrel.
Miért aggódna, hisz így fest egy napja: reggel üdén és huszonötévesen ébred, kicsit aggódik a tükör előtt a bőre öregedése miatt, de ráken minden szart, mert megérdemli. Kicsit évődik a férjével felöltözés előtt, egy szál bugyiban majd bevesz 2,3 kilogram vitamint, ásványi anyagot, felhelyez egy tampont, biztos ami hótziher alapon betétet is, aztán felöltözik vigyázva arra, hogy legalább 340 ezer forintnyi gönc legyen rajta. Kilép az ajtón a családi házból az üres utcára, ahol mindig süt a nap és csak a virágbolt van nyitva. Beszáll az autójába, bemegy a munkahelyére, ami mindig üvegfalú iroda és ahol a nő mindig vezető beosztásban van. Bolti eladó még csak-csak feltűnik a szemünk előtt, de egyetlen hullamosót nem láttunk még hónalj deót reklámozni, az is biztos. Délben átruccan valamelyik európai városba, hogy lássa, tart-e még a haja. Eszik két morzsát, aztán másfél kiló rágót bont, kicsit izgul mert pont most fáj a feje, de bevesz egy fájdalomcsillapítót. Mivel folyamatosan menstruál, stresszes a napja, ráadásul ma duplán, mert hazafelé jön rá, hogy benn felejtette az irodában a flakon Perwollt, ezért nem tudja a patikában előkapni, mikor megkérdezi a hosszan felszívódó C-vitaminról a gyógyszerészét. Beugrik vásárolni néhány saját márkás terméket, hátha összefut Nórival is. Este hosszan ápolja a körömgombáját, miután a férjének adott egy szem akármilyen meghűlés elleni gyógyszert és az örömében kipattant az ágyból. Két gyerek van, mindig, kettő és fél év korkülönbséggel, és a szekrényben lakik egy gitározó sün, akit gondolom, hetente többször pszichoterápiára kell hordani, mert kényszerbetegsége folytán elad mindent.
Persze mindezt csak gonoszkodásból írtam le, hiszen a XXI. századi Magyar Nőt hidegen hagyja, ha éppen az agyát akarják átmosni. Nem hagyja, hogy gyermetegnek, félhülyének és félanalfabétának nézzék, akinek még ahhoz is segítségre van szüksége, hogy megtalálja a tökéletes szalvétát.
Sőt, épp ellenkezőleg! Akárhova nézünk, bátorítanak, pont abban, hogy ne legyünk tökéletesek! De azért adnak pár tippet, hogy fessem tökéletesre a szemem. Hogy legyen tökéletes szemöldököm. Napi öt perc kell csak a tökéletesen feszes fenékért. És ha van húsz percem, akkor összeüthetek egy isteni, tökéletes kuglófot, nem nagy ügy.
Kertészkedjek, a belvárosban is, hisz az ablakpárkányon is lehet palántát nevelni, legyen valami kétkezi hobbim, és mellé legyek egy nagyon kicsit a természet embere is, persze tokától bokáig softshellben. Ha a büdös belvárosban lakom, legyen házam egy eldugott kis faluban, ahová a madár se jár. Ott nevelgessek a virágoskert mellett néhány csak aukción kapható orchideát is, és a kerti úthoz saját kezűleg, egyenként válogassak kavicsokat. Mindezt persze mellékesen, elbagatellizálva, mintha nem lenne fontos. Mert nem ez a lényeg, hanem az, hogy érezzem közben jól magam, mert a boldogság kisül. Kisüt. Kisugárzik.
Mindezekhez legyen egy rohadt jól fizető melóm, mert a tökéletes nő anyagilag is sikeres. Meg dobjam ki az összes órát a lakásból, mert a sokszor öt és húsz perc negyvenhárom órát tesz ki naponta és az sehogy nem jön ki.
Lakás- és egyéb hitelnek nyoma sincs, a ház egy kis ékszerdoboz, a terasszal együtt alig 230 m2, magunk terveztük, igen, a kertet is, és a tetőre Öcsi és Hugi csavarozták fel a napelem paneljeit. Hétvégén kenyeret dagasztunk, közösen a barátnőkkel, közben laza borozás és néha úszunk egyet a medencében, amit az Én Drágám csinált nekünk, a két kezével. Aztán gondolok egyet és összesubázok egy új szőnyeget a nappaliba a maradék fonalakból. Miután megjöttünk a Kákettőről, a gyerekek nagyon élvezték tavaly is. Aztán elszaladok és futok egyet, nem ügy a félmaratoni táv, aztán összeütök egy gyors vacsit, homár thermidorra gondoltam, csak semmi pompa. Mindezt persze dokumentálom a facebook falamon, elég részletesen ahhoz, hogy mindenki megpukkadjon. Ám mindeközben rohadt laza vagyok, megengedem magamnak a lazítást és letörök egy jó nagy darabot abból a dűlőszelektált kakaóbabból készült csokiból, amit rejtegetek a nagymama öreg tálalójában. Milyen szerencse, hogy sikerült tökéletesen műkopottra lecsiszolni. Ennyi bűnözés belefér az Én Tökéletes Életembe.
De én tökéletlen szeretnék lenni. Vagyis valóságos. Szeretném, ha nemcsak az lenne kötelezően ajánlott, hogy ’egy nő lehet fáradt, egy anya sohasem’, de az is, ha azt gondolom, amennyiben a gyerek még egyszer megnyekken, akkor fogom magam, elindulok világgá és vissza se nézek!
Ha a Vekerdy kicsit hangosabban mondaná és jó sokszor, hogy a gyerek leszívja a csontvelőt is a szülőről és a gyerek fárasztó dolog, tessék néha megszabadulni tőle. Hogy nem kell tökéletes testű vérbő dögnek lennem és ezzel a testtel kiszolgálnom az alfahímet, hanem csak úgy, az én pohos emberemmel dugni jóízűeket a saját és a közös örömünkre, még csak nem is gyerekcsinálás céljából. Szeretném, ha a magam ritmusában megöregedhetnék és ezt mások is tudomásul vennék és ennek érdekében Hernádi Judit szóvá tenné, ha huszonéves ropilábú viaszmúmiává photoshopolják annak a lapnak a címlapján, ami állítólag évtizedek óta értünk, nekünk íródik. Szeretném, ha szakember és átlagpolgár egyaránt elfogadná végre, hogy Magyarországon minden második házasság válással végződik, és ezért, valamint mert a család rég nem a férfi-nő-gyerekek kombót jelenti, leszoknának a csonkacsalád és az elvált szülők gyereke kifejezések használatáról, ellenben rugalmasan kezelnék az új családmodelleket. Szeretném, ha Feldmáron kívül más is kimondaná, hogy nem bűn egy szar kapcsolatból kilépni. Szeretném, ha nem kéne csököttnek éreznem magam amiatt, mert nem ’alkotok’, mert nincs kedvem felmosni, mert smink nélkül mentem bevásárolni és utálok sütni. És emiatt nem néznének le, nem tartanának tökéletlennek. Sem egy újság, sem egy tévéműsor, de még a szomszédasszony sem. Szeretném, ha nemcsak facebook megosztások születnének arról, milyen fontos, hogy ne ítélkezzünk és elfogadjuk egymást. Szeretném, ha senki nem úgy ápolgatná az önbecsülését, hogy megbánt, megsért, megaláz valaki mást. Szeretném, ha nem viselkednénk úgy, mintha az országban nem lennének mélyszegénységben élők, hajléktalanok, túlsúlyosak, idősek, kopaszok, kétbalkezesek, leszbikusok, cigányok és olyanok, akik turkálóból öltözködnek. Szeretném, ha természetes lenne tökéletlennek lenni és nem kevernénk össze a görcsös megfelelést a maximalizmussal és az átlagos nem azt jelentené, hogy unalmas, hanem azt, egy közülünk.
Nyugi, akkor is megvesszük a hetvenedik szájfényt, az újabb pink körömlakkot és a leértékelt farmert, amit most ugyan még nem tudunk hordani, de majd belefogyunk. Elolvassuk a magazinokat. Nem azért, mert életérzést akarunk vásárolni, hanem mert nőből vagyunk.
Nőből vagyunk, hölgyeim. Máshogy mondva: bárány vagy birka ne legyél. Na, ezt lehet a párnára nyomtatni.
