Írja Kiss Virág, az Ursula blog egyik vendégszerzője. Egy kismama, aki annak ellenére, hogy már tűkön ülve várta kisfia érkezését, a szülés utáni első heteket, hónapokat mégis rettegésben töltötte és pokolként érte meg.
Hogy mégis miért? Nos, Virág saját bevallása szerint is egy olyan, lelkiismeretes természet, aki többet aggódik, mint az egészséges lenne, így nem csoda, hogy gyermeke születése után ólomként nehezedett a vállára a tudat, hogy kisfia igényeiért, vágyaiért és egészségéért 200%-ig ő a felelős. Manó, ahogy ő nevezi a kisfiát, ma már fejlett, huncut, jó étvágyú kisfiú, de nem volt ez mindig így:
“Félnapos zokogógörcseim voltak, megtanultam a gyerekkel a mellemen tápszert készíteni, e-mailt írni, mesekönyvet olvasni neki, pisilni, bár ez csak most hangzik viccesen, akkor bőgni tudtam ezen is. Volt, hogy a hajnali fél hármas etetés összeért a fél nyolcassal (cicin nyammogva), és rettegtem, hogy egyszer csak el fogom ejteni a gyereket, mert el fogok aludni, én ezt nem bírom tovább.
Kép forrása: Northfoto
Rettegtem, hogy Manó beteg lesz. Ha csak ránézett valaki az utcán, szívem szerint az illetőt és a gyereket is minimum orvosi szappannal suvickoltam volna végig. Nem is beszélve a látogatókról. (Mert azokat aztán hatökrös szekérrel is alig tudtam volna visszatartani, pedig október közepén született a kisfiunk, a hat hetet tényleg illett volna kivárniuk.)
Rettegtem, hogy nem lesz napirendünk, aztán meg attól, hogy el fog csúszni, vagy nem mindig volt tökéletesen pontos a menetrend. Ha tíz perccel tovább aludt Manó, tudtam: ez a gyerek beteg! És már bőgtem is. (Persze nem volt az.
A férjemtől zokogva kérdezgettem, ugye nem utál azért, hogy nem tudok szoptatni. Ugye nem utál azért, mert hasfájós a gyerek. Ugye nem utál azért, mert itt bőgök és nem bírok a hormonjaimmal?”
Mik az önök tapasztalatai? Az első időszak tényleg olyan nehéz? Írják meg kommentben!
