Kétféle ember van a világon. Az egyik leveszi a francia krémes tetejét (kézzel) és azzal kezd, a másik képes hosszú perceket szerencsétlenkedni villával és aprólékosan beosztani a falatokat, hogy mindegyikbe jusson a fondantból és mindkét krémből. Olyan ember, aki nem szereti a francia krémest, nincs.
Én az előbbi csoportba tartozom és hosszú évek tapasztalata alapján javaslom a T. Olvasóknak, soha ne üljenek egy asztalhoz a másik csoport tagjaival, mert a kezdeti szemforgatást néhány perc múlva felváltja a mélyről jövő morgás – a barátság mélységét tekintve ezt kísérheti erőteljes nyáladzás, hitetlenkedő fejcsóválás, majd a felhúzott íny mögül kibukkanó fogakkal való vicsorgás – ami elementáris erejű kirobbanásban csúcsosodik ki, ez – a barátság mélységét tekintve – rendkívül széles skálán mozoghat, a szentistenezéstől a miafüttyötcsinálszfüttyig.
A francia krémes az abszolút kedvencem, annak ellenére, hogy nem vagyok édesszájú. Gyorsan le is kopogom a fán. Ha mindazt megenném, amit most nem, nem a bírós menyecske jelzővel illetnének, hanem a tengeri tehénnel, ne adj isten, elhangozna a töpszli hájgörgeteg is. Mindaz, ami nem meggyes vagy almás pite és nem a disznóvágás után közvetlenül sütött szilvalekváros hájas süti, hidegen hagy, tőlem aztán ott rohadhat meg a legrafináltabb csokis csoda meg a trendi créme brulée is. A francia krémes, az jöhet.
Cukrászdából, mert otthon nem állok neki, egyrészt minek belőle egy tálca, a szomszédot nem etetjük, másrészt a neten keringő kismillió eredeti recept csak elszomorít, végy fél liter hulalát és képes hozzátenni, hogy tejszínt. Horribile dictu, csokimázat javasol a tetejére, mert úgy is nagyon fincsi. Szóval, lehet elcseszett sütinek látszó borzalmakat kotyvasztani, habkönnyű francia krémesre vadászni viszont kihívás és embert próbáló feladat. Kalandoroknak való.
Bárhol rá lehet bukkanni, Marcsa barátnőmmel a nyóckerben, egy semmitmondó kis cukiban olyat ettünk, hogy vászonra kívánkozott, nemcsak flancos helyeken találni tökéletest belőle. Egyetlen baj van vele: a magára valamit adó cukrászda nyáron romlékonysága miatt nem készíti, ezért a nyári időszakra új liblingkét kell keresni. Olyat, ami méltó társa és kihúzzuk vele az egyre hosszabbnak tűnő hónapokat. Egy igazi nehézbombázót.
Úgy hívják, Eszterházy szelet. Ha a francia krémes egy légies, angyali teremtmény, az Eszterházy szelet a nőstényördög. A buja, bővérű dög. Szó nincs kifinomult eleganciáról, lágyságról és arisztokratikusságról. Abban az esetben, ha az eredeti, vajas változatról beszélünk. Kétféleképpen készítik ugyanis, a másik egy könnyebb, tejszínes krémmel készül. De nem az kell. A vajas kell. Tömény, de nem émelyítően édes, a rengeteg lap és köztük a krém falatozásra, nem zabálásra késztet és választ kapunk arra a kérdésre is, Isten mivégre teremtette a diót.
Már csak egy olyan helyet kéne találni, ahol az eredeti recept szerint, őrölt mandulával készítik a tésztáját.
Francia vagy Eszterházy?
