Maradunk a faék egyszerűségű vonalon, ez van, lesz még itt osztriga meg szarvasgomba is, akkor lehet majd vérben forgó szemmel hörögni, hogy bezzeg a világszínvonalú- és hírű magyar konyha. Ami nincs. Mondom, nincs, de ennek megvitatása szintén egy másik poszt témája lesz, most nokedli van. És ha nokedli van, szívás is van.
A nokedli ugyanolyan kardinális kérdés, mint a nagyszülői házba hazatérvén a ki halt meg, ki terhes, ki mén férjhő a nyáron (mert terhes) információk minél részletesebben történő megvitatása, aminek a végén mindig elhangzik, hogy mink meg kerek három kölyökkel vagyunk lemaradva, bezzeg a Juci onokája ennyi idős korában már… és itt kell kibírni, hogy almás pitével teli szájjal ne szúrjuk oda gonoszkodva: már négy éve el is vált. Ha kibírjuk, nemsokára teríthetünk, ha nem, végig kell hallgatnunk – immárom csöndben – ugyanolyanok vagyunk, mint öregapánk és rossz nízni, ahogy azt a galuskát szaggatjuk, hajnye.
Asszony márpedig nincs nokedli nélkül, ahogy az első tyúkhúslevesig is csak asszonypalánta. Ember elé nem rakunk csirkepörköltet szarvacska négytojásossal, ugye, és ki sem térek az alkoholmentes sör valamint a guminő analógiájára.
Nincs pörkölt nokedli nélkül
Szóval, a nokedli. Annak is tökéletes változata, azaz a sárgás színű, apró szemű, rugalmas kis göcsörtöcskék, nem a lisztes ízű, hóka, összecsimbókosodott betontömb. Tíz deka liszthez egy tojást számoljunk, némi sót – férfi olvasóim kedvéért eszembe sem jut azt írni, hogy csipet, tudom, az ilyen megfogalmazások késztetik őket arra, hogy lobogó hajjal kirohanjanak nemcsak a világból, de a Tejútrendszerből is – kis vizet és pár gyors kavarást. A tészta akkor jó, ha sűrű. A nokedli egyik nagy titka, hogy nem kell agyondolgozni a tésztáját. A másik, hogy közvetlenül fogyasztás előtt főzzük ki. Lobogó sós vízben. Ha feljön a galuska a víz felszínére, kész, ne főzzük tovább. Két iskola létezik, az egyik olajat önt a főzővízbe, hogy ne ragadjon össze, tapasztalatom szerint ez annyit ér, mint halottnak a csók. A másik az elkészült galuskára tesz némi olajat/zsírt és összeforgatja, ennek tagja vagyok én is.
A nokedlinek van egy harmadik titka is, ez pedig nem más: hogy a szent szarba mossuk el az átkozott nokedliszaggatót, hogy ne maradjon szottyos? Mert a tanyasi mamák és dédik a cséphadarót megszégyenítő gyorsasággal szaggatják kiskanállal a forró vízbe a galuskatésztát, és hallottam már olyan sváb nagymamáról, aki az összeszorított ökléből préselte a tésztát a főzővízbe, de mi, mai lányok ilyeneket már nem tudunk, nem baj, tudunk helyette mást.
A nokedliszaggató az ördögtől való, több fajtája létezik, mindegyik Belzebub találmánya, higgyenek nekem.
Van a nagyszemű kerek, ezt a legkönnyebb szottytalanítani, nem is érdemes rá szót vesztegetni. Vannak drága csodák, azokra meg sajnáljuk a lóvét. Egy ideig. Ezért belefutunk abba a fajtába, amin egy fém vagy műanyag kockát kell taszajgatni, hogy aztán hosszú hónapokat töltsünk szentségeléssel, mert a fémlap oldalába belekövesedik a tészta akkor is, ha használt fogkefét, igazán veszett pillanatokban fültisztító pálcikát alkalmazunk a tisztításhoz. Emiatt szemrebbenés nélkül hazudjuk a szomszédasszony szemébe, mikor kölcsön akarja kérni, hogy nekünk nincs is ilyen konyhai eszközünk, naná, majd bevalljuk, hogy egy idő után tojunk rá nagy ívben és kicsit szottyosan vágjuk a fiókba.
Akkor sem veszünk drága csodát, amit csak le kell löttyinteni vízzel, nem és nem, mert ha nem tudjuk kiskanállal szaggatni, legalább azzal őrizzük az eltűnt idők nyomát, hogy azzal a régi fajtával csináljuk, amivel a mama. Vagy csoda történik, és a piacon ráakadunk a tökéletes eszközre, vagy ajándékba kapjuk, ahogyan én is, elégedetten vigyorgunk a végtelenül egyszerű fém lapra és a kis lapátra, egyiken sincs mélyedés, vályú, rejtett kis izé, nem tud beleragadni és nem sokkal a klimax előtt arra is rádöbbenünk, a nokedlitésztát hideg vízzel kell távozásra bírni az edényekről.
Az élet szép.
