Szülők körében gyakran kellene, hogy szóba kerüljön, de lényegében alig beszélnek arról, hogy is fogják fel a szülői létet valójában. Roman Polanski legújabb filmjében, Az öldöklés istenében van egy rész, amikor egy apa arról beszél, a kölykök kiszívják belőlünk az életet, aztán kész. Ha hivatalosan megkérdezünk valakit arról, hogy is tekint szülői mivoltára, olyasmit válaszol, hogy “nagyon szép hivatás”, “életem értelme”, “nehéz, felelősségteljes feladat”, “értékrendem átörökítése”, “önfeladás”.
De mégiscsak lehet igazság Polanski hősének szavaiban, hisz hány szülőt ismerünk (sokszor épp a sajátunkét), akik érezhetően valamilyen eszközlétbe kerültek – önállóan az életük céltalan, a gyerek nélkül nem tudják magukat definiálni, érzelmeik, törekvéseik, vágyaik vagy hozzákötődnek a gyerekhez, vagy már fel is oldódtak a gyereknevelésben.
Ugyanakkor az is igaz, hogy a gyerek és szülő közti kötődés egy addig nem tapasztalt, radikálisan más kapcsolat, az egyik fél feltételek nélkül kötődik a másikhoz, egész létét a másikra alapozza, ami a másik oldalon is hasonló intenztitású reakciót vált ki.
Nem érthetetlen tehát, ha valaki eszközzé lesz, instrumentállá válik a gyerekéhez kapcsolódva, de ettől még veszélyes. Főleg, ha ebben a döntésben lustaság, erélytelenség és a kényszerek ereje is nagy szerepet kap. Ha valaki a szíve szerint megmaradna valami más mellett is, de a figyelemért (tehát az életért) harcoló kisded(ek) felfalják függetlenségét, és neki nincs szíve ellenállni – ez a rosszul felfogott áldozati szerep.
Többször írtam már erről, de most azért is jutott eszembe megint ez a téma, mert hallottam egy esetet, amikor egy anya elhagyta (az apjukra hagyta) négy gyerekét, hogy szerelmével Londonba szökjön. A kibírhatatlan nyűgként megélt szülői élet szül ilyen döntéseket – szőlük, tessék időt fordítani a saját életetekre, vágyaitokra, tessék figyelmesnek lenni önmagatokkal is, ha a gyereketeknek jót akartok.
