Kezdem egy beismeréssel: igen, mi cumipártiak vagyunk-voltunk. Azok közé tartozunk, akik a kerék után az emberiség másik nagy találmányát üdvözölték a cumiban, amely sok-sok óra munkát és szenvedést spórolt meg nekünk és a gyerekeinknek. Persze az ellentábor most nyilván klaviatúrát ragad, és miközben elküld anyámba, elősorolja, miért is káros a cumizás, hogy szokják meg a babák hamar, hogy nincs cumi, nem is kell egyáltalán, nem egészséges, rossz reflexeket alakít ki – igen, oké, mi akkoriban kicsit rászoktunk a cumizásra, aztán már épp lejöttünk volna a témáról, amikor megszületett a kisebbik gyerek, és minden indult elölről.
A bölcsi és a hároméves kor eljövetele jó vízválasztónak ígérkezett, mert igaz, ami igaz, túlhordtuk a cumit, afféle rossz szokássá vált, ahogy a szotyizó is túltömheti magát, már a beszédben, az artikulációban is zavart okozott – mondjunk le hát róla. De hogy? Fokozatosan? A bölcsiben csak alváshoz kaphatta meg, egy ideig itthon is, de nap közben jöttek a visszaesések, a könyörgések, mintha legalább is a cigarettáról kéne leszokni.
Aztán jött az ötlet – türelem fogytán-: kisfiam, ma van az utolsó nap, hogy cumizunk, holnap már egyáltalán nem. kész, viszlát.
És láss csodát, azóta jól megvagyunk nélküle, csak olykor-olykor halljuk a “cumi” hívószót, de azt sem kitartóan, csak bátortalanul, próbálkozásképpen. A határidő, és némi propaganda (“ilyen nagyfiúk már nem cumiznak”) hatott.
Persze még nem merném kijelenteni, hogy végérvényesen leszoktunk a cumiról (lehetnek visszaesések, új környezet, változások hatására ez természetes), ahogy a dohányos is pillanatok alatt újra elkezdheti az egészet elölről, de igén ígéretesnek tűnik a helyzet.
Reméljük, a bölcsiben nem kerülnek elő pult alól csempészett, illegális cumikészletek.
